Cím: Midnight Train

Írta: Drachiss

Korhatár: 18

Párosítás: Harry/Draco

Figyelmeztetések: durva nyelvezet, slash

Tartalom: Mennyire változtathat meg egyetlen szeretkezés mindent? Van, mikor az ember egyszerűen túllép rajta, van, hogy az egész világ a feje tetejére áll.

Szerző megjegyzése: Régebbi történet, kissé gagyi, ennek ellenére szeretnék kritikákat kapni!

4. fejezet - Éjféli vonat (Harry&Draco)

Harry:

Három hetet kellett még a gyengélkedőn töltenem. Borzalmasan hosszú volt ez az idő és mégis... Képtelen voltam másra gondolni, mint Dracora. Luna szinte mindig mellettem volt, ennek ellenére egyre magányosabbnak éreztem magam. A harcról senki nem mondott nekem semmit, nem is igazán érdekelt. Most a klubhelyiségbe tartok, miután Piton és Dumbledore kimentettek egy falka újságíró karmai közül. Ha eddig azt hittem, az átkozott népszerűségi indexem ennél jobban nem emelkedhet, hát tévedtem.

A toronyba felérve azonnal a szobám felé veszem az irányt. Belépve érzem, hogy megfagy a levegő. Az egyik ágyon három ember üldögél különös arckifejezéssel. Hermione, Ron és Luna.

- Mi történt? - kérdezem, ahogy látom furcsa ábrázatukat.

- Harry... Beszélnünk kellene - kezdi Hermione.

- Öhm. Hallgatlak.

- Mi van közted és Malfoy között?

Érzelmileg hanyatt vágódom a kérdéstől.

- Ho.. Hogy érted ezt?

- Harry - szól közbe Luna. Rá nézek. Nem mondd semmit, csupán csak óvatosan bólint a fejével. Megértem a néma célzást. Mind várakozóan tekintenek rám, pár másodpercig mégis vacillálok. Végül belátom, hogy épp itt lenne az ideje nyíltan beszélni velük. Hiába áll mellettem Luna, s valóban imádom is őt, de ez mégsem elég, hisz Ron és Hermione már évek óta a barátaim. Tudniuk kell. S ha igaz barátok, akkor nem csak tudni fogják, de meg is értik majd mondanivalóm.

- Lefeküdtem Malfoy-jal - sóhajtom halkan. Nem nézek a szemükbe.

- MI?! - üvölt fel Ron. Persze erre már számítottam.

- Ron! Nyugodj meg és ne üvöltözz - csitítja Hermione. Látszik rajta, hogy ő sem egészen erre számított.

Mélyen a szemükbe nézek, úgy kezdek beszélni. Elmesélek nekik mindent, bár ugyanúgy, ahogy Luna esetében, náluk sem térek ki a szeretkezés minden részletére. Beszélek a levélről, majd arról, hogy láttam Dracot Blaise-zel, aztán a későbbi veszekedésről. Már épp annál a résznél tartok, hogy megkértem Lunát, játssza el a barátnőmet, mikor Hermione felpattan ültéből, hozzám trappol, majd érzem, ahogy tenyere teljes erőből az arcomon csattan. Még időm sincs reagálni, máris a nyakamban csüng, miközben heves zokogás közepette suttogja a fülembe:

- Hülye, hülye, hülye, hülye.

Alig egy percig tart ez, majd kissé távolabb húzódik tőlem, s szemeimbe nézve mondja:

- Harry. Ezt elmondhattad volna nekünk! Persze, nem lett volna könnyű elfogadni, de melletted álltunk volna és segíthettünk volna. Az elmúlt hónapokban megszakadt veled a kapcsolatunk egy buta félreértés miatt, pedig ez elkerülhető lett volna, ha őszinte vagy.

- Tudom - sóhajtom lehajotott fejjel. - De ne hidd Hermione, hogy ez ilyen egyszerű. Az, hogy Lunát megkértem erre az álkapcsolatra, mást is takar. Azóta a szeretkezés óta Draco valahogy a részemmé vált, s magam sem vagyok képes megmagyarázni, hogy miért. Folyton csak rá gondolok, ha meglátom, remegek, mint a nyárfalevél. Ő az utolsó gondolatom, amikor lefekszem, és ő az első, amikor felébredek. Néha úgy érzem, belehalok, ha nem érinthetem meg. Vágyom a csókjaira, a simogatására, egyszerűen vágyom rá. Képtelen vagy enni, gondolkodni, vagy bármilyen értelmes cselekményt végrehajtani. Szeretem őt, érted Hermione?

Különös mosoly suhan át az arcán.

- De ő is szeret Harry - mondja nagyon lágy, becézgető hangon.

- Ez nem igaz. Ha szeretne, akkor nem töltöttem volna nélküle az elmúlt heteket. Ha szeretne, nem alázott volna meg minden alkalommal, mikor találkoztunk. Ha szeretne, akkor ott lett volna velem a gyengélkedőn, mikor a harc után felébredtem. Ha szeretne, akkor ő fogta volna a kezem, amikor először magamhoz tértem, nem pedig Luna. De Luna volt mellettem, Draco pedig nem.

- De... - szól közbe szőke hajú exbarátnőm, s álmodozó tekintetét most csodálkozó veszi át. - Harry... Én még nem voltam eszméletemnél, mikor először felébredtél - suttogja, miközben hangjában a felismerés dallama hallatszódik.

Értetlenül nézek rá, majd Hermionéra. Bozontos hajú barátném kedvesen mosolyog, miközben az én agytekervényeimben megfogan egy sejtés, amit nagyon nem szeretnék igaznak hinni. Vagyis szeretném, ha igaz lenne, de ha így van, akkor én egy:

- Iszonyatos marha vagyok - suttogom elkeseredetten, miközen szemeim előtt újra lejátszódnak a gyengélkedőn történt pillanatok képei... Valaki fogta a kezem... Amikor Lucius Malfoy neve került szóba, az a valaki erősen megszorította kezem... Aztán, mikor kinyitottam a szemeim... Szőke haj... Vérfoltos, sebes arc... "- Luna, örülök, hogy jól vagy." ... Hogy én mekkora egy ökör vagyok... Nem Luna volt az... Nem ő volt, hanem...

- Draco...

Hermione csak bólogat, én viszont úgy érzem, lábaim menten kicsúsznak alólam. Ron látja, hogy nem vagyok épp önmagam, ezért pillanatok alatt mellettem terem, s karom alá nyúlva az ágyig támogat. Leülök, de úgy érzem, egy vízesés zúg füleimben, képtelen vagyok érzékelni a külvilág zajait. Hosszú percekig kémlelek magam elé vakon.

Draco volt az. Ott volt mellettem. Szeret. Nem tudom elhinni. A hosszú hetek szenvedése mind felesleges volt. Bár... Az, hogy ott volt, még nem jelent semmit. Beszélnem kell vele, hogy megtudjam... Hogy megértsem...

Azonnal felpattanak, s az ajtó felé veszem az irányt. Hermione hangja állít meg.

- Harry! Várj! Hová rohansz?!

- Beszélnem kell Dracoval - szólok vissza, majd folytatom eszeveszett száguldásom az ajtó felé.

- De ő már elment!

Azonnal megtorpanok.

- Mi... Hogyhogy elment? Hova ment?! - kelek ki magamból kétségbeesetten.

- Malfoy itt hagyta az iskolát - búgja Ron monoton hangon. - Úgy döntött, a Durmstrangban fejezi be a tanulmányait.

Értetlenül állok. Végül Hermione kezd hosszas magyarázkodásba.

- Harry. Van még valami, amit tudnod kell. Draco nemcsak a gyengélkedőn volt ott veled, hanem már előtte, a Malfoy-kúriában is.

- Mi?

- Ő küldte börtönbe az apját - sóhajtja, s fájdalmas tekintettel néz rám.

Le kell ülnöm. A padlót választom ülőalkalmatosságnak, onnan már nincs lejjebb.

- Ez hogy lehet? - kérdezem könnyes szemmel. Luna azonnal odajön, leül mellém, s hátamat kezdi simogatni.

- Nem tudjuk - mondja Ron. - Állítólag mikor a Rend elindult megmenteni téged, Draco is feltűnt és mindenáron menni akart. Persze mindenki ellenezte, de Dumbledore beleegyezett.

Pár percig néma csend honol a szobában, melyet félhomályba von a lenyugvó nap fénye.

- Mikor ment el? - kérdezem végül rekedtes hangon.

- Úgy két órája. A Roxfort Express-szel utazik Londonig, onnan pedig tovább a Durmstrangba.

- Mikor indul a vonata? - kapom fel a fejem.

- Ööh... Háát... Azt hiszem, fél óra múlva.

Már csak a mögöttem becsapódó ajtó hangja hallatszik...

oOo

Draco:

Azt hiszem, ez már a depresszió. Sohasem voltam még ennyire letört és kedvetlen, mint az elmúlt napokban. Magamnak is fáj bevallani, de hiányzik Harry. Még tíz perc van a vonat indulásáig, s bennem tombolnak az érzelmek. Düh, kétségbeesés, fájdalom... Mind, mind itt lüktet az ereimben. És persze még mindig bennem ég a vágy egy fekete hajú, rikítóan zöld szemű srác után, aki soha nem akart engem. Akinek nem kellek, mert képtelen az álarc mögött engem is meglátni. Mert képtelen előítéletek nélkül rám nézni. Persze nem adtam túl sok okot arra, hogy így cselekedjen. Megértem őt, de akkor is fáj...

Miatta megyek el. Nem furcsa az élet? Elég egyetlen ember iránt valós érzelmeket táplálni, s rájövünk, hogy az addigi életünk milyen hazug és hiteltelen volt... Megtagadtam apámat Harry miatt, s most inkább elhagyom Angliát is, hogy ne okozzak magamnak több fájdalmat miatta.

Valójában Perselus beszélt rá az elutazásra. Tud mindent, legalábbis annyit biztos, hogy gyengéd érzelmeket táplálok Harry iránt. Próbált kifaggatni, de én makacsul hallgattam. Képtelen lettem volna az elmúlt hetek történéseit megosztani vele.

Így történhetett, hogy most itt állok a holmijaimmal, s épp tekintetemmel követem az állomásra érkező Roxfort Express mozdonyának fényeit.

Csak három-négy falubeli van itt rajtam kívül, akik a városba készülnek, vagy épp hazatérő rokonaik elé jöttek ki. A vonat egy rándulással áll meg előttem.

Mély sóhaj hagyja el ajkaim, miközben ládámat beemelve fellépek a lépcsőre. Már az utolsó fokon állok, s beljebb lépnék a vonat belsejébe, mikor hallom, hogy valaki a nevem kiáltja.

- Draco!

Szélvészként fordulok hátra az ismerősek tűnő hangra. Csak az állomás övezte erdő sötét fái tekintenek rám szomorúan.

Még kémlelem egy kicsit a sötétséget, majd minden reményemet elvesztve beszállok, s helyet foglalok hátul, egy üres fülkében.

Egyetlen lámpa világítja meg az egészet, de ez is elég ahhoz, hogy lássam, milyen koszosak az ülések. Gondosan letörölgetem az egyik oldalon, majd taláromat magam alá hajtva helyet foglalok, ládámat pedig pálcámmal a tartóba kormányzom.

Némán meredek ki az ablakon.

Elmegyek. Hosszú utazás lesz, új barátokkal, új ismerősökkel, talán új szerelemmel is. Megéri-e Harry miatt? Nekem igen.

Délután, mikor a Mardekáros társaimtól búcsúzkodtam, mindenkinek volt hozzám egy kedves szava, persze magam is tudom, hogy a fele hazugság volt. Méghogy örültek, hogy megismerhettek? Érdekes... Hisz egyikük sem ismert soha igazán.

Pansy visongott és sírt, mint egy óvodás rinya... Egyáltalán nem bánom, hogy megszabadultam tőle, mégha ilyen áron is...

Blaise felajánlott egy búcsúdugást. Hm... Mily kedves.

Mindenki más csak elcsépelt közhelyekkel untatott, egyetlen szó sem volt szívből jövő belőlük. Máshol, máshogy, talán sikerül majd igaz barátokra szert tennem, elvégre egy teljesen új, tiszta élet kezdődik most számomra.

Pár perc elteltével érzem a megszokott rándulást, ahogy a vonat elindul. Szemeim előtt vágtat a táj, bár a sötétség miatt már csak körvonalakat látok belőle. Gyorsan beesteledett, mintha még a Nap sem akart volna fájdalmat okozni nekem azzal, hogy szemeim elé tárja a tájat, melyet soha többé nem láthatok.

Alig pár perc telik így el, mikor hirtelen elalszik a fülkében a villany. Remek. Mellettem minden tönkre megy.

Lehunyom szemeim, úgy döntök, alszom egy kicsit. Nem sok alkalmam volt rá az elmúlt napokban.

Érzem, ahogy egyre közelebb kerülök az Álmok Birodalmához, mikor valami a térdemhez ér. Felpillantok, de a sötétség miatt semmit sem látok. Összehúzom szemeim, s mintha egy másik ember körvonalait vélném felfedezni a szemben lévő ülésen.

- Öhm... Elnézést - nyögöm, majd közelebb húzom magamhoz lábaim, melyekkel eléggé elterpeszkedtem.

- Semmi gond.

Ereimben megfagy a vér...

Nézek magam elé, próbálom kivenni az arcát, de képtelen vagyok... Remegő kezekkel nyúlok a pálcám után, de ekkor elkapja a csuklóm. Beleborzongok az érintésbe... Ismerős. Túlságosan is... De ez lehetetlen...

- Ha... Harry? - suttogom kérdésem.

- Igen? - Rémületemre egészen közelről hallom hangját, arcomon érzem lehelletét... Még végiggondolni sem vagyok képes ezt az egészet, máris érzem, ahogyan érzéki ajkai óvatosan érintik enyémeket, majd második nekifutásra már ott is maradnak.

Képtelen vagyok reagálni. Süllyedek. Érzelmileg, testileg, szellemileg és minden elképzelhető módon. Élvezem ajkai kényeztetését ajkaimon, kezei óvatos simogatását testemen. Nem tudom felfogni ezt az egészet.

- Harry - nyögöm végül a vágytól felajzva, mégis kábán.

- Hm?

- Hogy... - mutatóujja tapasztja be számat, megakadályozva a további szavak kimondását.

- Itt vagyok. Ne kérdezd hogyan, ne kérdezd miért. Itt vagyok.

Ellököm ujját szám elől.

- De én pont ezeket szeretném tudni - mondom, s közben a hajába túrok, míg másik kezemmel arcát simogatom.

Mélyet sóhajt.

- Hogyan? Fél óra eszeveszett rohanás után, felszálltam a vonatra és ide jöttem. Eloltottam a lámpádat és belopóztam. Ennyi. Akarsz még valamit tudni? - kérdezi türelmetlenül, miközben bal keze már combomat simogatja.

- Igen. Miért? - nézek a szemébe, vagy legalábbis a helyre, ahol a szemét hiszem.

Újabb sóhaj.

- Hogy miért? Mert nagy marhák vagyunk mindketten. Mert képtelenek vagyunk meghallgatni a másikat, és mert hagyjuk, hogy elbeszéljünk egymás mellett. Itt vagyok, mert fontos vagy nekem. Itt vagyok, mert szükségem van rád, és neked is rám. Itt vagyok, mert hiányoztál. Itt vagyok, mert szeretlek. - mondja végül csendesen.

Alig bírom elhinni a szavakat... Szeretlek... Hiányoztál... Szeretlek...

Szó szerint a nyakába vetem magam, s kifulladásig csókolom, miközben néha ajkai közé suttogom a varázsszót:

- Szeretlek.

Pár perc telik csak el, s már a földön fekszünk, kimerültem pihegve egymás karjai között, meztelen testünket megvilágítja az ablakon bekukucskáló Hold ezüstös fénye.

- Hogyhogy elengedtek az iskolából? - kérdezem, miután légzésem kellően lecsillapodott az előző orgazmusom ereje után.

Elmosolyodik.

- Harry Potter vagyok. Rémlik valami? Megöltem a Sötét Nagyurat. Éppen ezért Dumbledore szerint a szerelmemmel - böki meg a mellkasom - együtt megérdemlek egy hét pihenőt. Csak a jövő héten kell visszamennünk.

- Nekem is? - nézek rá csodálkozva.

- Persze te bolond! - csap a vállamra. - Mit gondoltál? Hogy hagylak elmenni? Megbeszéltem az igazgatóval, hogy sajnos elírták a kérvényed, ugyanis nem kiíratkozni akartál, csak súlyos betegség miatt egy hétre szeretted volna elhagyni az iskolát.

Felnevetek.

- Súlyos betegség? - kérdezem mosolyogva. - Ebben igazad volt. Súlyos szeretethiányom volt, és még ennél is súlyosabb Harry-hiányom.

- Te lüke! Hisz a kettő ugyanaz! - kiált fel, majd bírkózni kezdünk, mely pár pillanat múlva már sokkal inkább hasonlít előjátékra, mint játékos küzdelemre.

Apró, lágy csókok, s néhány perc múlva ismét elvesztjük eszünket, s nem utoljára az éjszaka folyamán...

Már az éjfél is ránk köszönt, mikor végre kimerülünk annyira, hogy pár perc pihenőt engedélyezünk magunknak. Csendesen fekszünk, egymást átkarolva, érezve a másik illatát. Szerelmesen és boldogan... S ezt nem tudja más, csak a Hold, mely még mindig kitartóan leskelődik, de érzelmeinket nem láthatja meg, mert azok mi magunk vagyunk, s ha nem akarjuk láttatni, ha rejtjük őket, senki nem fog tudni róluk. Ez néha jó, néha rossz.

De itt van Harry, s vele már képes vagyok érezni és éreztetni.

A vonat vágtat velünk tovább London felé, mi mégis átszálltunk képzeletben egy másikra. Az éjféli vonatra, mely megőrzi nekünk ezeket a pillanatokat, s varázslatos légkörével emlékeinkben színezi őket, hogy visszagondolva lássuk: ezek életünk legszebb percei...

"L.A. proved too much for the man,
So he's leavin' the life he's come to know,
He said he's goin' back to find
Ooh, what's left of his world,
The world he left behind
Not so long ago.
He's leaving,
On that midnight train to Georgia,
And he's goin' back
To a simpler place and time.
And I'll be with him
On that midnight train to Georgia,
I'd rather live in his world
Than live without him in mine.
He kept dreamin'
That someday he'd be a star.
But he sure found out the hard way
That dreams don't always come true.
So he pawned all his hopes
and he even sold his old car
Bought a one way ticket
To the life he once knew,
Oh yes he did,
He said he would
Be leavin
On that midnight train to Georgia,
And he's goin' back
To a simpler place and time.
And I'll be with him
On that midnight train to Georgia,
I'd rather live in his world
Than live without him in mine.
Go, gonna board, gonna board,
Gonna board the midnight train.
Gotta go, gonna board
Gonna board
Gonna board the midnight train... "