Cím: Today... Tomorrow... Always...

Írta: Drachiss

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: slash, durva beszéd

Tartalom: Draco szakít Harryvel, és ez olyan események arzenálját indítja el az életében, amelyekre eddig gondolni sem mert...

1. Cím nélküli fejezet

- Cseszd meg!

- A francba Draco! Ne ordibálj velem!

- Te csak ne csitítgass! Elegem van belőled! Egyszerűen nem bírlak tovább elviselni!

- Draco!

- Nem Harry! Most az egyszer nem fogom be a szám! Elegem van! Az agyamra mész! Kész! Vége! Befejeztem! Elköltözöm!

- Draco, én nem...

- Persze Harry! Te sosem! Te sosem akarsz megbántani! Te sosem akarsz ugráltatni! De mégis mindig megteszed!

- Draco...

- Nem Harry! Most az egyszer én döntök! És úgy döntöttem, hogy befejezem ezt a kapcsolatot! Nem kérek belőled! Felejts el örökre!

Szemeidben könnyek csillogtak, ahogy elfordultam, s kisétáltam az ajtón, sőt, az életedből is...

Ennek hat átkozott hónapja, de én még mindig nem tudok továbblépni. Egyszerűen nem megy. 2 évet töltöttünk együtt, de a vége felé már több rossz volt benne, mint jó. Mégsem vagyok képes elfelejteni Téged. Rengeteget veszekedtünk. Eleinte minden jó volt és szép, kedves voltál, gyengéd, éreztetted velem, hogy szeretsz. De aztán... Minden akkor fordult rosszra, mikor munkát kaptál a Minisztériumban. Egyre magasabbra tornáztad magad a ranglétrán, míg végül a Te irányításod alá vonták az aurorokat, köztük engem is. Először jött a lekezelő stílus a munkahelyen, majd a viták otthon. Irányítani akartál, de velem kemény fába vágtad a fejszédet, hisz én nem ugráltam úgy, ahogyan Te fütyültél. Ettől azonban egyre követelőzőbb, hisztisebb lettél, már semmi sem volt jó Neked. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy múló állapot, de ahogy telt az idő, megbizonyosodhattam róla, hogy tévedek. Semmi sem változott. Ha csak nem az, hogy egyre inkább elhidegültünk egymástól. Akárhányszor próbálkoztam közelebb kerülni Hozzád, mindig volt valami, ami fontosabb, mint én. Ha mégis sikerült néha-néha, az csak két, három napig tartott, majd minden ugyanolyan lett, mint előtte.

Te bezzeg alig pár hét alatt túl tetted magad rajtam. Ha jól tudom, Martinnak hívják. Az új pasid. Remek. Még szerencse, hogy a Te irodád egy emelettel feljebb van, különben minden nap látnom kellene benneteket. A Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik, egy egyszerű kis titkár.

Nagyon megbántam a döntésem, de ennek már nincs jelentősége. Ahogy annak sem, hogy Neked már van valakid, én meg egyedül vagyok.

Még egy utolsót szívok cigarettámból, majd elpöckölöm. Alig néhány métert repül, majd, még mindig égő parázzsal, a földön köt ki. Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy felkelek a padról, s haza indulok. Haza. Ekkora hülyeséget! Hisz egy kis motelben lakom, mióta elköltöztem közös házunkból...

Összehúzom magamon kabátom, de a hűvös decemberi szél még így is átsüvít a puha anyag szálai között, hogy aztán megborzongassa amúgy is kihűlt testem. A hó ropog a lábam alatt, ahogy távolodom a padtól, mely szinte minden nap menedéket nyújt nekem. Minden istenverte nap eljövök ebbe a parkba, s mindig erre a padra ülök le. Magas fenyők veszik körül, alig lehet ráakadni a fák árnyékában. Ezen a padon ülve kicsit elbújhatok a világ elől, a fájdalom elől, de legfőképp előled. Hiányzol. A nevetésed, a mosolyod, a bozontos hajad, a smaragdokat idéző zöld szemeid. A halk nyögések, melyeket szeretkezés közben hallatsz. Vajon neki adtad már magad? Lefeküdtél már vele? Nem. Erre jobb nem is gondolnom, hisz csak magamat kínzom. A nevetséges az, hogy még csak okom sincs féltékenynek lenni, hiszen én magam döntöttem úgy, hogy kiszállok az életedből.

Benyitok az ajtón, mely szobámba vezet. Teljes sötétség fogad. A fekete függönyök ugyanúgy elhúzva, mint ahogy reggel hagytam. Teljes káosz uralkodik idebent. Ruháim szanaszét hevernek a földön az italos üvegek, cigarettás dobozok és tányérok mellett. Nem szoktam látogatókat fogadni, így nem igazán érdekel, hogy milyen rendet tartok. Nem érdekel engem már semmi. Felemelek egy törölközőt a lábaim előtt heverő kupacból, majd a fürdő felé indulok. A meleg zuhany most jót fog tenni...

Tusolás közben elgondolkozom. Hová tűnt az aranyvéremmel járó királyi kecsesség, melyet mindenki csodált? Kiírtottad belőlem a kedvességeddel, a szereteteddel és azzal, hogy megmutattad, milyen jó is egyszerű, hétköznapi embernek lenni és nem egy Malfoynak. Persze miután apám kitagadott, volt bennem keserűség, nem is kevés, hisz elvesztettem a rangom, a nevem és az örökségem. De nem bántam, mert ott voltál nekem. De most... A hosszú hónapok alatt rá kellett jönnöm, hogy akármilyen rossz is volt a kapcsolatunk, azért jó volt minden este melletted elaludni, és megnyugtató volt a halk szöszmötölésedre felébredni. Jó volt érezni az illatod az ágyneműben és jó volt néha szeretkezni Veled. Persze a vége felé ez már egyre kevesebbszer fordult elő.

Miután lezuhanyoztam, a ruhák tömkelege mellett csinálok annyi helyet magamnak, hogy kényelmesen elférjek az ágyon. A következő fizetésemből vennem kell egy szekrényt... A rugók hangos nyikorgással és reccsenéssel adják tudtomra nem tetszésüket, mikor lefekszem. Tudom, mint minden este, ma is Rólad szólnak majd álmaim...

Fáradtan, kialvatlanul ébredek. Egy újabb nap, egy újabb kínszenvedés. Némi lustálkodás után felkelek, majd miután a földön heverő ruhák közül néhányat letisztogatok, felöltözöm. Semmi kedvem dolgozni menni. Némi hezitálás után úgy döntök, megengedhetek magamnak egy kis lógást. Ma amúgy is értékelő-gyűlés lesz, és nem kívánok Veled találkozni.

A délelőttöt bevásárlással töltöm, hisz alig maradt ehető étel otthon. Utána a parkba indulok, hogy ismét élvezhessem a természet közelségét és a nyugalmat, melyet a hely varázsa nyújt nekem. Az egyik mugli trafiknál megállok cigit venni, hisz este elszívtam az utolsó szálamat is. Miután az eladó a kezembe nyomja, fizetek és épp megfordulok, hogy a szemben lévő park felé vegyem az irányt, mikor pár méterre tőlem megpillantok egy csókolózó párt. Egy barna hajú, magas, karcsú férfi és egy hozzá hasonló fekete hajú. Te és a pasid. Mélyet sóhajtok, s önmagamat kínozva elsétálok mellettetek. Ahogy pár lépéssel később vissza fordulok, hogy egy utolsó pillantással tőrt döfjek saját szívembe, lemerevedek. Valóban az a srác az, akivel jársz, de a másik nem Te vagy. Egy ismeretlen, karvalyorrú, erős arccsontú fickó. Olyan szenvedélyesen csókolóznak, hogy biztos vagyok benne, nem most találkoznak először.

Megcsal Téged!

Forr bennem a düh, ha arra gondolok, hogy neki csak játék vagy, miközben én mindent megadnék, hogy ismét Veled lehessek. Ezt Neked is meg kell tudnod. Végig sem gondolva döntésem azonnal régi közös otthonunk felé veszem az irányt. Sietős léptekkel haladok végig az egyre ismerősebb utcákon míg végül az egyik sarkon befordulva megpillantom házad. Ugyanolyan, mint mikor elmentem. Semmi sem változott rajta. Ettől a felismeréstől kissé magamba szállok.

Van jogom beleszólni az életedbe azok után, hogy elhagytalak? Van jogom ítélkezni az új párod felett? Szinte nyomban elhessegetem magamtól ezeket a gondolatokat. Persze, hogy van! Hisz ha már én nem lehetek boldog, legalább azt nem hagyom, hogy Te boldogtalan legyél!

Mély lélegzetet veszek és folytatom utam a ház felé. Már csak méterek választanak el az ajtótól, mikor elgondolkozom, hogy miként is közöljem Veled a fájdalmas hírt. Nem számít. Majd számra jönnek a szavak, ha előtted állok. Remegő ujjakkal nyomom meg a csengőt. Órámra nézek. Elmúlt öt óra, ami azt jelenti, hogy már több, mint egy órája lejárt a munkaidő. Biztos, hogy itthon vagy. Mintha csak a sors olvasna a gondolataimban, az ajtó üvegének torzításában feltűnik sziluetted, majd pár másodperc múlva kinyílik az ajtó.

Elkerekednek szemeid, mikor meglátsz, de pillanatok alatt rendezed vonásaid.

- Mi a frászt akarsz? - kérdezed színtelen hanggal.

- Beszélni Veled. Fontos lenne.

Sóhajtasz egyet. Látszik rajtad, hogy nincs ínyedre, hogy itt vagyok. Nem számít. Ez nem tántorít el célomtól.

Végül szélesebbre tárod az ajtót és egy kézmozdulattal beinvitálsz. A nappaliba vezetsz. Eddig minden olyannak tűnt, mint mikor elmentem, de a szobába lépve meg kell állapítanom, hogy ez nem teljesen igaz. Közös képeink helyett most festmények lógnak a falakon, a kandalló felett pedig egy kép, amin Te vagy... és Ő. Ölelkezve, boldogan... Majd meghasad a szívem, így inkább elveszem róla tekintetem.

Te már helyet is foglaltál az egyik kényelmes fotelben, ám udvariasságod nem terjed addig, hogy engem is hellyel kínálj. Persze ezt meg is értem.

- Mit akarsz? - kérdezed.

- Megcsal - mondom egyszerűen. Nincs ezen mit cifrázni, jobb, ha egyből a közepébe vágok.

- Nem voltál ma dolgozni - mondod.

Nem hiszek a fülemnek. Hát nem hallottad mit mondtam?

- Oda figyeltél arra amit mondtam?

- Igen, Malfoy, ugyanis nem vagyok süket. Csupán csak nem hiszek Neked - válaszolsz fensőbbrendű kifejezéssel arcodon.

- Harry! Megcsal! Érted?

- Nem Malfoy! Nem értem! Tudod én egy ilyen hülye vagyok, aki nem érti, hogy ha egyszer Te hagytál faképnél, akkor minek jössz ide féltékenységi jelenetet rendezni, mikor végre rendezem az életem és boldog vagyok!

- Ez nem féltékenységi jelenet! A két szememmel láttam!

- Akkor csináltass szemüveget! Martin nem olyan, mint Te! Ő sohasem bántana engem, mert szeret! Ahogy én is szeretem őt!

Minden egyes szavad egy megforgatott penge a szívemben. Hát szereted őt? Ilyen könnyen elfelejtettél?

Nyugodtabb hangon folytatom.

- Sajnálom, hogy nem hiszel nekem Harry. Igazat mondtam és az, hogy mihez kezdesz ezzel az információval, már csak rajtad múlik.

Megfordulok és elindulok kifelé. Már a folyosóra lépek, mikor meghallom hangodat.

- Ki vagy rúgva.

Hevesen fordulok vissza feléd.

- Mit mondtál?

Felállsz, s egész közel jössz hozzám, szinte az arcomba köpöd szavaidat.

- Ki vagy rúgva. Holnap délig ürítsd ki az asztalodat. A befejezetlen ügyeidet Montgomery veszi át. Soha többé nem akarlak látni.

- Nem rúghatsz ki személyes vita miatt! - üvöltök fel, s csak nagyon kicsire vagyok tőle, hogy fojtogatni kezdjelek.

- Ó! Valóban? Nos lássuk csak? Keressünk valami jó kis ürügyet - cinikusan szádra tapasztod mutatóujjad, gondolkozást imitálva vele. - Jé! Hiszen ma nem voltál dolgozni! Egy teljes munkanapot kihagytál, anélkül, hogy értesítetted volna más elfoglaltságról a felettesed, azaz engem!

- Ezt nem teheted velem!

- Dehogynem! És meg is teszem! És most jól figyelj, mert utoljára mondom el! Ki vagy rúgva!

Remegő lábakkal, mégis egy rinocérosz vehemensségével indulok meg az ajtó felé. Hangosan dörrenve csapódik be mögöttem.