Cím: Hulló angyalok

Írta: Drachiss

Korhatár: 18 (cenzúrázatlan verzió)

Figyelmeztetések: slash, durva beszéd

Tartalom: Egy történet két fiúról, tele büszkeséggel, fájdalommal, nevetéssel, bohókás helyzetekkel és két szeretni vágyó szívvel, plusz olyan titkokkal, melyek hol fájdalmat, hol pedig mérhetetlen boldogságot szülnek.

1. fejezet - Sodrásban

Draco csendesen rótta a folyosókat. Utálta. Gyűlölt itt lenni, de nem tehetett mást. Ez volt az egyetlen biztonságos hely, de annak ellenére, hogy tisztában volt helyzete súlyosságával, mégis dühítette és elkeserítette, hogy bezárták, méghozzá épp ide.

Magában felidézte a négy héttel ezelőtti beszélgetését Dumbledore professzorral:

" -... és éppen e miatt szeretném a segítségét kérni, igazgató úr - sóhajtotta Draco, kezeit tördelve, miközben Dumbledore irodájában ülve nézett farkasszemet az ősz varázslóval.

- Én ezt mind megértem, Mr. Malfoy. De kérem, értse meg Ön is, hogy egy ilyen lépés megtételéhez, mint amire Ön készül, ezek az érvek nagyon kevesek. Elhiszem, hogy nem volt könnyű gyermekkora egy gazdag, híres, de nemtörődöm család gyermekeként. Értem, hogy milyen fájdalmas volt látni, amit az apja egész életében művelt és, hogy ennek ellenére mégis nehéz lehetett a meghurcoltatását végignézni. De ez még mindig nem elég ok arra a cselekedetre, amely miatt Ön most felkeresett engem.

- Tehát nem hajlandó egyezséget kötni velem? - kérdezte Draco. Arcának izmai meg se rezzentek, ám hangja remegett. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye, hogy ha ez az idős ember most nemet mond, akkor el fog indulni egy olyan lejtőn, amin már nincs megállás. Itt és most csakis Dumbledore-on múlik, hogy Ő, Draco Malfoy Rend-tag lesz-e, avagy Halálfaló. Ám hiába várta az igazgató az átállás valódi indokát, Draco hallgatott. Hallgatott és nem is tehetett volna mást, mert valójában még ő maga sem tudta, mi készteti egész eddigi élete megtagadására. Ezernyi érzés kavargott benne szüntelenül, a kétségbeeséstől egészen a jeges félelemig. Képtelen volt rendet tenni magában. Lelke olyan mély és érthetetlen érzelmekkel keringőzött, hogy azt hitte, beleszédül a táncba. Pedig ezek közül az érzések közül, egy sem volt a 'szerelem', de még csak a 'boldogság' sem. Mind negatív volt, rideg és félelmetes, és Draco nem vágyott másra, csak, hogy lelassuljon lelkének tánca és végre megérthessen mindent, ami vele történik. Ám érzelmei vihara tovább dúlt testében, így a szőke hajú fiú állta Dumbledore pillantását és várta az ítéletet.

- Nem - mondta ki végül az igazgató. Ám mielőtt Draco elkeseredhetett volna, tovább folytatta: - Nem engedhetem, hogy fiatal kora ellenére kémkedjen a Rendnek. Tehát nem fogadom el a segítségét, ellenben én hajlandó vagyok azt nyújtani Önnek.

- Ezt hogy érti? - kérdezte a mardekáros gyanakodva. Nem volt hozzászokva, hogy valaki önzetlenül, minden viszonzást mellőzve segítsen neki.

Dumbledore felemelkedett íróasztala mögül, lassan előre sétált, végül megállt a szőke srác mellett, s onnan nézett le a fiúra.

- Draco. Mindössze 17 éves vagy, nem tehetem kockára az életed, csak azért, hogy önmagam és a Rend többi tagja előtt bizonyítsam, hogy nem hamis indokok vezérelnek, amikor azt kéred tőlem, hogy nyújtsak neked menedéket. Ám ez csupán az érme egyik oldala. A másik oldalon ott áll, hogy nem tehetem kockára a Rend-tagok életét, csupán azért, hogy megbizonyosodjam arról, megbízhatok-e benned. Éppen ezért nem kell kémkedned a Halálfalók között a Rendnek. Egyetlen kérésem van, ám szeretném, ha azt feltétel nélkül teljesítenéd.

- És mi lenne az? - kérdezte mostmár bizakodóbban Draco.

- Itt kell töltened a nyári szünetet.

- Itt? Mármint, itt a Roxfortban?

- Pontosan - mondta nyugodt hangon Dumbledore.

- De... Úgy tudom, senki sem tartózkodik itt a nyári szünetek alatt - nyögte kissé keserűen a szőke fiú. - Ezekszerint teljesen egyedül kellene eltöltenem három hónapot a kastélyban?

- Ez nem egészen így néz ki - nyugtatta meg az igazgató. - Trelawney professzor is az iskolában tölti a szünidőt...

- Vele aztán sokra megyek - vetette közbe Draco.

- ... és a Rend-tagok is gyakran megfordulnak itt, ugyanis nem egyszerűen itt kell majd tartózkodnod, Draco, hanem amennyiben a Rendnek sürgősen el kell majd hagynia a jelenlegi főhadiszállását - bármilyen okból -, abban az esetben neked kell előkészítened a Rend-tagok átmenekítését a Roxfortba.

Draco egy pillanatra meghökkent. Nem értette, hogyan bízhat rá Dumbledore egy ilyen fontos feladatot, hiszen bármikor kijátszhatja a férfi bizalmát és átadhatja mind őt, mind a Főnix Rendjének tagjait a Sötét Nagyúrnak. Ám nem maradt ideje tovább gondolkozni a kérdésen, ugyanis Dumbledore várakozón rápillantott, majd megkérdezte:

- Nos, mi a válaszod?

Rövid gondolkodás után Draco bólintott, majd mélyebb meggyőződése jelét adva egy egyszerű 'Igen'-nel felelt.

Így történhetett, hogy most itt sétálgatott a Roxfort falai között, lelkében sok-sok tüskével. Úgy érezte, ennél rosszabb helyzetet már nem teremthet számára az élet. Egész álló nap azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja minél nagyobb távolságban elkerülni a folyton részeg Trelawneyt, akihez ugyan eddig nem volt szerencséje, mert nem járt jóslástanra, ám egy hónapos itt tartózkodásának köszönhetően már kívülről tudta a nő jóslataiban létező összes halálnemet ABC-sorrendben. Dumbledore ígéretével ellentétben egyetlen Rend-tag sem járt itt az elmúlt hónap során, így Dracónak jószerével semmi tennivalója sem akadt.

Mikor már két hete lakott a kastélyban, elhatározta, hogy megajándékozza magát egy kis társasággal, mégha olyan ember is az illető, aki nem illik az ő elit köreibe. Ám amikor elment meglátogatni Hagridot, a félóriás nem nyitott ajtót, kunyhójának ablakai lesötételve, s még a kutyája, Agyar sem adott magáról életjelet.

A mardekáros fiú majd beleőrült a semmittevésbe, képtelen volt élvezni a rá szakadt hirtelen szabadságot. Hisz bárhová mehetett, bármit csinálhatott, így nyáron senkit nem zavart, hogy melyik klubhelyiségben lóg, elvégre a szünet alatt nem állták útját holmi jelszavak és szabályok. Még önmagán is borzalmasan meglepődött, mikor egyik kastélybeli sétája során a Griffendél-torony felé vette az irányt. Párszor megtorpant, előtört belőle mardekáros vére, s úgy gondolta, egy aranyvérűnek nincs semmi keresnivalója a griffendélesek hálókörletében, ám kíváncsisága erősebbnek bizonyult.

Mikor elért a Kövér Dáma portréja elé, a telt keblű hölgy minden teketória nélkül beengedte. A fiú kissé megszeppenve mászott be a portrélyukon, majd mikor felemelkedett, csillogó szemmel nézett körbe. Bár önmaga előtt is hevesen titkolta, valójában az ezüst mellett az arany volt az egyik kedvenc színe. Megbabonázta érzékeit az aranyból áradó, csillogó melegség. Úgy érezte, két kedvenc színe nem más, mint önmaga. Kívülről ő is jeges és hideg, mint az ezüst, ám a felszín alatt, mélyen, egy olyan helyen, amelyet senki sem ismer, olyan, mint az arany. Forró, lágy és érzésekkel teli. Néha, amikor egyedül volt, magányosan és elhagyatottan, teljesen elkeseredett, hisz úgy érezte, nincs is olyan ember a világon, aki igazán meg akarná ismerni a valódi énjét. Csatlósai, barátai, csodálói, de még az ellenségei is megelégedtek azzal a külső álcával, melyet kifelé mutatott, s senki nem próbálta megkeresni benne a jót és a szépet. Pedig Draco tudta magáról, hogy nem rossz ember, bár tisztában volt hibáinak többségével is. Gúnyolta a társait, bántotta az ellenségeit, ám erről nem ő tehetett, hisz ezt várták el tőle. Belenevelték a fájdalom okozásának gyönyörét, s még kisgyermekként megtanulta, hogy milyen nagy kincs valaki más szemében a könnyek csillanását látni, főként akkor, ha miatta vannak ott.

Ám akkor nem törődött ilyen lehangoló dolgokkal. Végigjárta a klubhelyiséget, kipróbálta, hogy milyen kényelmesek a fotelek, megnézegette a festményeket a falakon, majd az ablakhoz sétálva gyönyörködött a felséges kilátásban, mely épp a tavat mutatta neki. Magának is nehezére esett bevallani, de nagyon tetszett neki a torony. Teljesen más volt, mint a mardekárosok ablaktalan hálókörzete. Itt minden tele volt színnel, élettel. Elképzelte, milyen lehet a benépesült klubhelyiség egy hosszú nap után, amikor a tanulók elnyúlnak a kényelmes fotelekben, a kandalló elé húzott asztalokat megpakolják töménytelen mennyiségű könyvvel, majd némi szomorúsággal a szívében maga előtt látta, hogy milyen lehet a gyönyörűen feldíszített klubhelyiségben eltölteni egy karácsony estét a barátok körében, miközben Robbantós Snapszlit játszanak, vagy Varázsló Sakkot. A szomorúság nem csak a szívében, de már az arcán is ott lakozott, ahogy leült egy fotelbe és csak nézte az üres, kihűlt kandallót. Érezte magában valahol mélyen a fájdalmat, ám egyre inkább erőt vett rajta a rémület, ahogy elképzelte, hogy apja a haragtól tombolva kerestetni kezdi őt. Hogy a Halálfalók felforgatják barátai, ismerősei otthonát utána kutatva. Rettegett, hogy egyszer rátalálnak, s akkor nemcsak az apja dühével, de a Sötét Nagyúrral is szembe kell majd néznie. Draco iszonyodott a férfitól. Félte a Nagyúr erejét, hatalmát, gonoszságát. Tudta, hogy innen már nincs visszaút. Ha rátalálnak, megölik. Apja már egész biztosan rájött, hogy nem egyszerű gyermeki lázadásról van szó, hanem fia megtagadta családját, elveit, s átállt az ellenséges oldalra. A jeges rémület egyre inkább erőt vett rajta. Végül felnézett. s meglátta a hálószobákba vezető lépcsőt. Úgy érezte, aludnia kell, vagy legalább egy takaró alá elbújni, hogy elméjének rémképei végre elhagyják, békét adjanak neki. Felállt, majd elindult a lépcsőn. Talán csak a szerencséjének köszönheti, hogy első nekifutásra a fiúk lépcsőjén indult felfelé, így nem kellett egy csúszdával farkasszemet néznie. Néha megtorpant, ám végül mégis feljutott a felsőbb szintre. Már volt alkalma megcsodálni a Hollóhátas és a Hugrabugos klubhelyiséget, így tudta, hogy az ajtókon még ott vannak a névvel ellátott táblácskák, mutatva az adott szoba tulajdonosainak/lakóinak nevét. Őt csupán egyetlen személy érdekelte, bár maga sem tudta, hogy miért. Mikor végre megtalálta, hangosan fel is olvasta a nevet:

- Harry Potter.

Alatta pedig ott volt még négy másik: Weasley, Thomas, Finnigan és Longbottom.

Amikor benyitott a szobába, szíve egy pillanatra összeszorult, annyira meglepte a helyiség barátságos elrendezése. Végigjárta az ágyakat, próbálta kitalálni, hogy melyik kié lehet, majd egyet kiválasztva elterült rajta. Pálcájának egyetlen intésével kinyitotta az egyik ablakot, így a kellemes, nyári szellő meglengette választott ágyának függönyeit. Draco többször is újra körbenézett a szobában. Az semmilyen formában nem hasonlított az ő mardekáros hálószobájához. Ott hűvös eleganiával voltak elrendezve a bútorok, kellő teret adva mind az öt lakónak. Az ágyak közötti távolság épp megfelelő volt arra, hogy a lakók ne sértsék egymás intimszféráját, s ne zavarják egymást semmiben.

Ám itt, ebben a szobában minden ágy szinte közvetlenül a másik mellett állt, látszott, hogy lakói milyen baráti viszonyt ápolnak egymással. Szinte érezhető volt, hogy akik itt laknak, úgy élnek, mintha nem is csupán iskolatársak, hanem testvérek lennének.

És ezt felismerve Draco Malfoy életében először féltékeny lett Harry Potterre.

Most is épp a Griffendél-torony felé tartott, ahogy az elmúlt két hétben szinte minden este. Úgy gondolta, hogy ilyenkor a szünetben nem zavarna senkit, ha nem a saját hálójában aludna, így már két hete minden áldott este Harry Potter és társai szobájában hajtotta álomra a fejét. Úgy érezte, abban a hálókörletben kicsit megnyugszik háborgó lelke. Esténként a Hold és a csillagok világították meg alvó arcát, reggelente pedig a Nap melengető sugarai csiklandozták meg. Meleg szellő bújt a takarója alá, hogy aztán végigszaladjon testén.

Éppen befordult a Kövér Dáma portréjához vezető folyosóra, mikor eszébe jutott, hogy a Nagyteremben hagyta a könyvét, amelyet mostanában olvasgatott. Visszafordult, s elindult lefelé a lépcsők sokaságán. A könyvet még gyermekkorában kapta az nagyapjától. A nagyapjától, aki talán az egyetlen ember volt, aki valaha szerette őt. Az idős férfi nem volt Halálfaló, sőt, mégcsak Voldemort híve sem. Abraxas Malfoy csupán egy egyszerű, de nagy hatalmú varázsló volt. Ő tényleg szerette Dracót. Tipikus nagypapa volt, nagyothallással, fájó derékkal és bölcs gondolatokkal. Ám Dracónak már kiskorában is feltűnt, hogy a nagyapja csak akkor volt süket, ha valamit nem akart meghallani. Ha a kis Draco suttogva valamiféle csínyre csábította, akkor érdekes módon minden szót tisztán értett (s általában benne is volt mindenféle csalafintaságban), ám ha felesége ordítozott és kiabált vele, akkor folyton csak annyit kérdezett a füle mögé tapasztott kézzel:

- Mi?

Draco ilyenkor kacagva terült el a földön, s hagyta, hogy nagypapája megcsiklandozza, amiért majdnem elárulta titkát. Ám Abraxas Malfoy felesége, Draco nagyanyja igazi hárpia volt. A legkevésbé sem volt nagymama típus. Ő igazán a Sötét Nagyúr híve volt, miként erre nevelte fiát, Luciust is. Abraxas soha nem mert ellenkezni felesége akaratával, így lehet, hogy egy olyan mélyen érző embernek, mint ő, olyan megátalkodott fia legyen, mint Lucius. De Dracót igazán imádta. Kisunokája lelkett öntött belé, hogy talán még nincs veszve minden, s hogy családja neve menthető lesz még. Rengeteget foglalkozott a tejfelszőke kisfiúval, játszott vele, tanította. Draco pedig itta nagyapja minden szavát. Négy éves volt, amikor egy délután Abraxas-szal éppen sárkánylovaglósat játszottak, amiben természetesen a nagypapa volt a megzabolázhatatlan sárkány, Draco pedig a hős lovag, aki megüli a Rettenthetetlen Tűzokádót. Épp a dolgozószobában vívtak élet-halál harcot, mikor a kis Draco megpillantott valamit az egyik polcon. Legurult nagyapja hátáról, majd Abraxas csodálkozó tekintetétől követve leemelt egy vörös borítású, ezüst betűkkel szőtt könyvet. A nagypapa megmosolyogta unokáját, majd odament hozzá és letérdelt mellé a földre.

- Szeretnéd? - kérdezte kedvesen.

A kisfiú csupán bólintott. Aznap este, mikor lefekvésre került a sor, Abraxas abból a könyvből olvasott fel Draconak. 'Lelkek keringője' , ez volt a könyv címe. Persze a tartalmat az akkor négy éves kisgyerek még nem igazán értette meg, így csak hallgatta nagyapja rekedtes, érdes, mégis megnyugtató hangját, majd szép lassan álomba szenderült. Pár héttel később azonban...

Draco megrázta a fejét. Nem, nem szabad arra gondolnia. Teste kissé megremegett, de végül sikerült elhessegetnie magától élete legborzalmasabb emlékeit. Már a kőlépcső legalján járt, pár méternyire volt csupán a Nagyteremtől, mikor döngve kivágódott a hatalmas tölgyfaajtó, melyen egyszerre két ember rohant be. Az egyik Piton volt, talárján méteres szakadások, testén karmolások és zúzódások. A másik Madam Pomfrey, aki folyton hátrafelé tekintgetett. Draco lábai a földbe gyökereztek. Attól félt, hogy a Halálfalók esetleg már az iskola parkjában ólálkodnak, talán ezért van megsérülve Piton és ezért olyan izgatott a javasasszony.

- Hozd gyorsan Hagrid, sietnünk kell! - kiáltott ekkor oda valakinek a Madam.

Pár pillanattal később egy óriási test lépett be az iskola ajtaján, két karja között egy hatalmas pokrócba bugyolált valamivel.

- Azonnal vigyük a gyengélkedőre - kiáltotta a javasasszony, majd rohanva megindult az említett helyiség felé.

- Draco! Gyere te is! Rád is szükség lehet! - kapta el a döbbent fiú karját Piton, majd elkezdte magával rángatni, miközben Hagrid mögöttük jött, szélsebesen.

Draco el sem tudta képzelni, hogy mi történt, az égvilágon semmit sem értett. Bájitaltan tanára még mindig fogta a karját, úgy rángatta magával. Végül hosszú, fullasztó rohanás után megérkeztek a gyengélkedőre.

Hagrid a legközelebbi ágyra fektette a kezében tartott valamit, majd Madam Pomfrey leszedte az illetőről a pokrócot.

Draco az ajtóban állt és megkövülten nézte Harry Potter ezer sebből vérző, lázas, verítékes, vacogó testét.