Első fejezet: Veszteségek

- Ne! – kiabált Lily.

Az ösztönei azt súgták, hogy siessen Dumbledore segítségére. Dumbledore nem halhatott meg! A Voldemort elleni háború vezetője és jelképe nem eshetett el! Még a halálos átok sem végezhet Albus Dumbledore-ral! Lehetetlen… Ha oda mehetne hozzá, minden rendben lenne… és a lábai vitték is előre.

- Lily, ne!

Hirtelen erős karok ragadták meg hátulról, és visszarángatták. A halálfalók otthagyták a szökőkút romjait és a menekülők felé nyomultak, élükön a mosolygó Voldemorttal, akinek vörös szemei veszélyesen, de ugyanakkor elégedetten villogtak. Lily a közelgő ellenséggel mit sem törődve, próbált kiszabadulni a szorításból, de Sirius Black – aki ki tudta honnan került elő! – gyakorlatilag felemelte a földről és szó szerint kicipelte a nyíláson, amit korábban az aurorok nyitottak a márványfalban.

- Hestia! Zárd be!

Jones azonnal elmondta a varázsigét, és a márvány falak újból összekapcsolódtak, épp időben, hogy benntartsák a halálfalókat. Bentről hatalmas robaj hallatszott, ahogy az ellenség átkokkal próbálta újból megnyitni a kijáratot.

Sirius továbbra sem engedte el Lily-t, hanem húzta magával, egyre távolabb az épülettől. A megmaradt aurorok is menekültek, és Lily csak most látta, hogy már csak ketten vannak az öt helyett. Sirius egyedül érkezhetett, de Lilyt most semmi nem érdekelte. A gondolatai megint visszakanyarodtak Dumbledore felé és megint megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból.

- Vissza kell mennünk! - könyörgött. – Nem hagyhatjuk itt!

- Meghalt, Lily – mondta Sirius halkan. – Semmit nem tehetünk…

- Nem!…Vissza kell mennünk, hogy…hogy…

- Gyerünk, Lily! Ki kell jutnunk, mielőtt az egész összeomlik! – Sirius végre megállt, és a szemébe nézett. Az arca nagyon sápadt volt, bár Lily sejtette, hogy a magáé sem lehet más. A hangja határozott volt. – A hátamon viszlek, ha kell, de gyorsabb lenne, ha a saját lábadon jönnél!

Albus! Forró könnyek gyűltek a szemében, de gyorsan visszapislogta őket. A helyzetük nem volt éppen alkalmas arra, hogy átengedje magát a kétségbeesének. Nem volt idejük, és Siriusnak igaza volt. Remegve felsóhajtott, és épp amikor a fal repedezni kezdett a hátuk mögött annyit mondott:

- Menjünk!

Kevesen érthették csak meg, milyen nehezére estek ezek a szavak.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Piton és Fletcher a székeiket félrelökve siettek az igazgató mellé, közben még a főasztalt is majdnem felborították. Lupin a hátán feküdt a padlón, remegve, a meglepett diákok pedig felugráltak, kiabáltak, és fenyegető veszély után kutattak. Ha lett volna is ilyen, Harry nem vette volna észre, annyira lefoglalta, hogy minél közelebb jusson, fogadott bácsikájához. Csak annyit látott, hogy Piton és Fletcher próbálják lefogni az igazgatót, mert Remus teste görcsösen rángatózott.

Harry odaért az emelvényhez és felugrott, de Hagrid hatalmas marka megállította. Harry kétségbeesetten próbált elszabadulni, de ez persze teljesen reménytelen volt.

- Engedj oda!

A tömeg Remus körül most már megkétszereződött, és Hagrid előbb arra pislantott, mielőtt válaszolt volna.

- Nem engedhetlek oda, Harry! Itt kell maradnod, amíg nem tudjuk, mi történik…

- Nem érdekel! – szakította félbe sürgetően. – Oda kell…

Hagrid most már két kézzel tartotta vissza, és ezzel aztán minden menekülési lehetőségtől megfosztotta.

- Lupin professzor sem akarná, hogy bajod essen! – mondta. – Innen figyelheted, mi történik, de nem engedlek közelebb.

Harry dühösen felsóhajtott, de úgy döntött, nem ellenkezik tovább. Hagriddal vitatkozni, olyan volt, mint meglovagolni egy kentaurt: elvetélt próbálkozás. Aggódva figyelte, ahogy Piton, Fletcher és Madam Pompfrey Remus fölé hajolnak, mindenféle varázslattal kísérletezve, hogy magához térítsék. Remus most nyugodtan feküdt, de hogy ez egy jól irányzott bénító bűbájnak, vagy valami másnak volt-e köszönhető, azt nem tudta megállapítani. Remus sápadtabbnak tűnt, mint máskor, és Harry még ilyen távolságból is látta, hogy a csukott szemhéjak alatt a szemei vadul mozognak. A gyógyító és a két professzor túl halkan beszéltek, de az aggódó arckifejezésüket nem lehetett nem észrevenni.

Mindeközben, Flitwick professzor kifelé terelgette a diákokat, de többen megálltak és aggódva pislogtak a pódium felé. A mardekárosok voltak az egyedüliek, akik izgatottan beszélgettek, és az elhaladó Malfoy arcán, Harry széles vigyort látott. Hermione is megállt, és némán formálta a kérdést: Jól van? De Harry csak a vállát tudta vonogatni. Még Hagrid is teljesen bizonytalannak tűnt.

Néhány perc múlva már Harry volt az egyetlen diák a Nagyteremben. A többiek - hiába tiltakoztak - már a hálótermek felé tartottak. Tehát csak ő láthatta volna, mi történik – a probléma csak az volt, hogy éppen nem történt semmi. Remus még mindig mozdulatlanul feküdt a padlón, és Harry akár halottnak is gondolhatta volna, ha nem lehetett volna látni, hogy a mellkasa időről-időre megemelkedik. Valaki egy párnát tett a feje alá, amin egy apró vérfolt mutatta, milyen erősen beütötte a fejét, amikor elesett. De a sebet már kezelték, úgyhogy az nem lehetett az eszméletlenség oka.

Mielőtt még találgatni kezdhette volna, hogy akkor mi lehet az ok, az igazgató összerándult, és felébredt. Egy pillanatig vakon csapkodott maga körül, amíg Piton és Fletcher meg nem fogták a kezét. Aztán döbbent arccal konstatálták, hogy Remus, mintha meg sem ismerné őket, megpróbálja kiszakítani magát a kezeik közül. Zihálva kapkodott levegő után.

- Nyugodj meg Remus! – próbált hatni rá Fletcher. – Semmi baj…

- Ne mozogj! – vágott közbe Piton erélyesen. – Csak még több sérülést okozol magadnak!

Remus a fejét rázta:

- Engedj… Fel kell ülnöm…

Harry soha nem látta Remus Lupint ilyen állapotban: zavart volt, össze-vissza forgatta a fejét, mintha valami veszélyt kutatna ott, ahol nem volt semmi ilyesmi.

Piton és Fletcher óvatosan felsegítették, de mindkettőn látszott, hogy legszívesebben visszanyomnák a földre, hogy maradjon nyugton. Remus remegve, a halántékára szorította mindkét kezét, mintha attól félt volna, hogy a feje szétesik.

- Hol vagyok? – suttogta a néma csöndben, és megint becsukta a szemét.

- A Roxfortban – válaszolt Fletcher megnyugtató hangon. – Még mindig az iskoládban vagy…

- A minisztérium…

Fletcher elhúzta a száját:

- Nem, ez az iskola…

- Mi van a minisztériummal? – vágott közbe megint Piton.

- Vége – Remus szemei felpattantak, és megint azzal a vad kifejezéssel nézett körbe. – Úristen… vége van.

Feltápászkodott, mielőtt bárki megállíthatta volna, és majdnem vissza is zuhant, de Piton és Fletcher ott voltak mellette és elkapták.

- Mit ért azon, hogy vége? – kérdezte kétségbeesetten Sinistra professzor.

- Voldemort… - néhány lépésnyit elbotorkált a két támogatójától, miközben megint a homlokára szorította a remegő kezeit.

Több tanár felnyögött, és mindenki belesápadt a szavakba. Harry érezte, hogy Hagrid kezei megfeszülnek a vállán. Remus azonban nem látott ebből semmit, csak remegett és a padlót bámulta. Hirtelen azonban felkapta a fejét, és rémült kifejezés jelent meg az arcán.

- Ne… – suttogta. – Dumbledore…

Hirtelen hangos kiáltás visszhangzott a teremben. Csodálatos hang volt, de szomorú, erős, de szívszaggató is egyszerre. Harry gyorsan követte Remus tekintetét és érezte, hogy a többi jelenlévő is ezt teszi. A Nagyterem távoli végében, egy vörös-arany lény siklott a levegőben, az irányukba. Bár Harry eddig még csak egyszer látott főnixet életében, azonnal felismerte a madarat. Fawkes volt az.

Egy kicsit elnyűttnek tűnt, mégis kecsesen landolt az asztalon, pontosan az igazgató előtt. Hatalmas szemei csak és kizárólag Remusra tekintettek, aki kinyújtotta felé remegő kezét, és megérintette Fawkes megperzselt tollait.

- Meghalt, ugye? – suttogta alig hallhatóan.

Fawkes lehajtotta a fejét, és egy ezüst könnycsepp hullott a szeméből az asztalra. Nem is volt szükség más válaszra.

xxxxxxxxxxxxxxxxx

- James? James! Az ördögbe, Ágas, válaszolj!

- Gondolja, hogy életben van?

Hallotta az ismeretlen boszorkány kérdését, de rá sem hederített. Dühös mozdulattal kitörölte a vért a szeméből. Megint megrázta James eszméletlen testét. Ez nem lehet igaz!

- Gyerünk, haver, térj magadhoz! – könyörgött. – Ezt nem teheted velem!

- Gondolja, hogy van esélye? – nyaggatta tovább a nő.

Mélyen a minisztérium alatt voltak, valami föld alatti csatornában és mindenhol vastagon állt a por. A lift keményen landolt, és Peter alig tudta kirángatni a barátját a romok alól. A nő nem volt valami nagy segítség.

- Tudja, nagyon sok itt a vér!

Egyszerűen tudomást sem vett róla.

- James!

- Megpróbálhatná varázslattal eszméletre téríteni!

- Gondolja, hogy még nem próbáltam? – csattant fel Peter ingerülten.

- Semmi szükség, hogy kiabáljon…

- Hacsak nem gyógyító, fogja be! Jobb dolgom is van, mint a felesleges károgását hallgatni!

Újra a barátja felé fordult. Minden bűbájt kipróbált, amit csak ismert, hogy felébressze, de James még mindig nem mozdult, és ez halálosan megrémítette.

– Gyerünk, James… térj magadhoz! Ki kell jutnunk, mielőtt a halálfalók ideérnek…

A boszorkány sikított, mire Peter azonnal felemelkedett, a pálcáját magasra emelte, és kereste a veszélyforrást. Egyáltalán nem volt olyan tehetséges a harcban, mint James vagy Sirius, de a barátja veszélyben volt, és mindent meg fog tenni érte.

- Mi van?

- Megmozdult!

- Mi? – azonnal térdre vetette magát megint, még a pálcáját is ledobta. James tényleg mocorgott.

- James! James, hallasz engem?

- Hmmm…

- Ez az, James! – bíztatta kétségbeesetten. – Térj magadhoz!

A barátja lassan kinyitotta a szemét.

- Inkább Lilyt… – motyogta. – Te ocsmány vagy…

- Bocs. Lily most nincs itt… - És fogalmam sincs, hogy hol lehet – tette hozzá magában.

- Nem baj… – suttogta James. – Hol vagyunk?

- Valahol a minisztérium alatt – válaszolt. – El kell tűnnünk, mielőtt a halálfalók ideérnek. Gondolod, hogy tudsz mozogni?

- Nem… – James nagyon halkan beszélt.

- Tessék? – eddig a kiút után kutatott, de most visszanézett a barátjára.

- Van egy kis gond, Peter… Nem igazán érzem a lábaimat…

Peter száján kiszaladt néhány szó, amit az anyja valószínűleg soha nem bocsátott volna meg. De mostanában túl sok időt töltött Sirius társaságában és ez soha nem tett túl jót az ember modorának… James nem érzi a lábait. Ez minden volt, csak jó hír nem.

- Biztos?

- Eléggé, ami azt illeti… - válaszolt James, és a hangja elcsuklott a fájdalomtól. – Lehet, hogy idióta vagyok, de még én sem találnék ki ilyesmit.

- Azért reménykedtem benne!

- Az tényleg jobb lenne! – James körbenézett az alagútban. A tekintete egy kicsit elidőzött a boszorkányon, aki még mindig tátott szájjal bámult rájuk, aztán erőlködve félkönyékre emelkedett. – Szerintem nektek…

- Ha befejezed ezt a mondatot, Ágas, most rögtön elátkozlak! – vágott a szavába felindultan Peter, mert pontosan tudta, mit akar mondani a barátja. – Nem foglak itt hagyni, úgyhogy ne is próbálkozz ilyesmivel!

James csak elhúzta a száját.

- Hallod ezt? - kérdezte inkább. Peter hallgatózott: lábdübörgés és kiabálás hallatszott a fejük fölül, és mindketten tudták, ez mit jelent.

- Igen – magát is meglepte, milyen nyugodtnak tűnik a hangja.

A szíve a torkában dobogott, de talán először életében nem volt halálra rémülve. Lehet, hogy ezt az okozta, hogy a barátja rá volt szorulva, és már így is túl sokszor hagyta cserben életében.

- De akkor sem foglak itt hagyni, ennek az esélye nulla és semmi között van, úgyhogy ne vitatkozz!

- Peter… most már kétségtelen, hogy te vagy az egyik legnagyobb marha, akivel valaha találkoztam… – morgott James, és Peter a reménytelen helyzet ellenére elvigyorodott

- És ezt eddig nem tudtad? – a furcsa nyugalom a kezeire nyilvánvalóan nem terjedt ki, mert azok megállíthatatlanul reszkettek, de legalább egyenletesen lélegzett.

Körbenézett. A föld alatti alagút-rendszer csendesnek tűnt, de ki tudja meddig marad ez így? Valahogy ki kell juttatnia Jamest – de hogyan? Hacsak nem történik valami csoda hirtelen, James a maga lábán nem fog kisétálni…

- Mit fogunk csinálni? – szólalt meg mellette a boszorkány

- Fogunk? – kérdezett vissza bizonytalanul. Esze ágában sem volt magával rángatni ezt a nőt: lehet, hogy őt elkapta a hősiességi szellem, de másra ezt nem kényszerítheti rá!

De a nő helyett, James válaszolt:

- Persze. Hová mehetne?

- Igaz… bocs. Te tudod, merre van a kijárat?

- Persze, hogy tudom – válaszolt határozottan. Aztán bizonytalanul végigpillantott a folyosón. – Vagyis, tudnám, ha rájönnék, hogy most hol vagyunk…

- Hát ez szuper…

- Ne nekem mond! – James felsóhajtott. – Nos, csak két irány közül választhatunk, és az egyik biztosan a kiút… ötven százalék esélyünk van, úgyhogy szerintem válasszuk a jobb oldalt…

Peter önkéntelenül is megkérdezte:

- És mi van, ha az a rossz irány?

- Akkor zsákutca – mosolygott James bocsánatkérőn.

- Remek…

xxxxxxxxxxxxxxxxx

A minisztérium előtti utcán voltak, a mugli London kellős közepén. A vörös telefonfülke, ami korábban a látogatói bejárat volt, kiszakadt a földből, és pár száz méterre feküdt eredeti helyétől. Sirius e mellett állt éppen és felmérte a pusztítást. A közeli irodák és épületek megroggyantak, és a markoló, ami reggel ott parkolt, most sehol sem látszott. Törmelék borította az egész utcát, és a minisztérium melletti sikátor valahogy sokkal szélesebbnek tűnt. Eltelt egy kis időbe, mire rájött, hogy legalább egy épület a föld színével vált egyenlővé.

Hogy rontsanak a helyzeten, a kíváncsi muglik gyorsan elözönlötték a terepet.

Szirénákat hallott és amikor arra fordult, látta a sok mugli járművet a tetejükön a villódzó fényekkel. A mugli rendfenntartók… Remek! Gyorsan intett a néhány megmaradt aurornak.

- Tűntessétek el innen a muglikat!

- És mit csináljak velük? – kérdezett vissza, Hestia Jones.

- Kit érdekel!

Vakuk villogtak, és a mugli riporterek egyre közelebb merészkedtek. Lehet, hogy voltak köztük varázslók is, de ezt Sirius nem tartotta túl valószínűnek – nem nagyon tudott elképzelni olyan boszorkányt vagy varázslót aki itt téblábolna, amikor Voldemort a lábuk alatt pusztít. Hestia közben gyorsan akcióba lendült: nemcsak a hangját használta, hanem néhány látványos fénycsóvát is a bámészkodók felé lövellt, mire azok pánikszerűen menekülni kezdtek. Néhány nappal korábban mindez komoly megrázkódtatást jelentett volna a memóriatörléssel foglalkozó minisztériumi tisztviselőknek, de közülük valószínűleg nem sokan maradtak életben.

Ahelyett, hogy a muglikkal és az elszánt rendőrökkel foglalkozott volna, Sirius inkább megpróbálta megszámolni, hány embere maradt. Amikor megérkezett, az emberek menekültek és a legtöbben láthatóan dehoppanáltak, amint tehették. Néhányan azonban – főként aurorok – visszatértek. Amikor a riadó beindult, nem volt idejük megbeszélni, mi a találkozási pont: ő maga az Abszol útra hoppanált, egyszerűen azért, mert ez volt az első hely, ami az eszébe jutott. Az aurorok hiánya végzetesnek bizonyult, hiszen senki nem volt, aki segíthetett volna Dumbledore-nak, és még most sem volt túl sok esélyük. Alig egy tucatnyian voltak, és hirtelen az villant az agyába, hogy talán csak ennyien maradtak?

De erre most nem volt idő.

- Maradjatok távol a nyílástól! – integetett Oscar Whitenack felé gyorsan.

A minisztérium előtt egy hatalmas rés nyílott a betonban. Tűz csapott ki onnan, és Oscar tűz- és füstfelhőbe borulva zuhant hátra. Csak Kingsley Shacklebolt gyors közbelépése mentette meg, aki azonnal eloltotta a tüzet. Oscar ennek ellenére a földön maradt, és ez azt jelentette, hogy már csak tízen voltak.

- Le kell zárni a kijáratot!

Több auror is próbált közelebb menni, de még nagyobb lángok csaptak ki. Ezek jelezték, hogy Voldemort és követői egyre közelebb vannak. Az egyik auror – talán Mucia Coleman? – a karjához kapott, ami szinte fáklyaként lángolt fel, aztán a nő összerogyott. Helyzet egyre rosszabbodott…

A föld megint megremegett, de annyira, hogy Sirius alig tudott állva maradni. Látta, hogy Lily – akinek az arcán a könnyek széles sávokat szakítottak a vastag porrétegbe – megtántorodik, de aztán összeszedte magát. A közelebb lévő aurorok próbálták lezárni a rést, de a talaj csak rengett tovább, és aztán a járda egy hatalmas darabja egyszerűen a levegőbe robbant. A még ott lévő minisztériumi alkalmazottak kétségbeesve sikoltoztak, és most már a muglik is egyre nagyobb pánikban voltak. A közeli kocsma is felrobbant, és a kirakat üvegdarabokal és faforgáccsal lepte be a jelenlévőket. Az aurorok még csak meg sem tudták közelíteni a kijáratot: egy erő, mint valami hatalmas kéz, minduntalan visszalökte őket.

Lily döbbenten állt és nézett.

- Tűntesd el innen az embereket! – kiabálta neki Sirius, az összegyűlt, vegyes összetételű tömeg felé intve.

Kiváló célpontot nyújtottak, ahogy döbbent és rémült csodálkozással bámulták a történéseket – és a dolgok kezdtek egyre rosszabbra és rosszabbra fordulni.

Egy újabb forró hőhullám tört fel a föld alól. A járda Sirius lába alatt megemelkedett, és ez az erő most már végleg ledöntötte a lábáról. A hátán feküdt, amikor Voldemort és követői kiözönlöttek a föld alól. Sötét tömeg hullámzott előttük és a menekülő boszorkányok és varázslók rémült üvöltése még a dübörgést is túlharsogta – a muglik is csatlakoztak, mert lehet, hogy nem tudták mitől, de azt tudták, hogy félniük kell. A rendőrök lőni kezdtek a halálfalókra, felismerve a veszélyt, de Voldemort csak nevetett.

Ugyanaz a magas és gonosz nevetés volt, ami Siriust kísértette az álmaiban, és ettől azonnal talpra ugrott. A hang végre Lilyt is kizökkentette döbbent bénultságából, és Sirius a szeme sarkából látta, amint próbálja rávenni a többieket, hogy meneküljenek.

Hideg.

Először nem is vette észre a csuklyás alakokat, akik a halálfalók nyomában jöttek a felszínre. Csak akkor jött rá, mi történik, amikor az egyik támadásba lendült, megragadta az egyik auror nyakát, és egészen közel hajolt az arcához. Kingsley megpróbálkozott egy patrónus bűbájjal, de egy halálfaló közbelépett.

Sirius körül közben kitört a teljes káosz. Kerülgette az átkokat, de valószínű, hogy több is eltalálta, a hirtelen adrenalin-túltengés miatt azonban pillanatnyilag nem érzett semmit. A halálfalók és a dementorok tömegében az események szinte követhetetlenül gyorsan zajlottak. Mindenhonnan sikolyok hallatszottak, és egy újabb épület dőlt össze. Sirius sorra tért ki az átkok elől, és szórta a sajátjait – köztük jó néhány halálosat is. Az ellenség hatalmas túlerőben volt - korábban nem is hitte, hogy ennyien lehetnek! - úgyhogy most nem volt helye a finomkodásnak. Közben folyamatosan remegett, mert túl sok dementor volt itt, és ő túl közel volt hozzájuk, de nem volt idő ezzel foglalkozni. Csak reménykedhetett, hogy Lily kijuttatja a menekülteket.

Voldemort pedig csak nevetett.

Sirius a balján megpillantotta Rabastan Lestrange-t, és alig sikerült kikerülnie egy vörös fénysugarat, amit a halálfaló küldött rá. Megkockáztatta, hogy egy pillanatra körbenézzen, de gyorsan meg is bánta: a tiszta őrület tombolt. Egy dementor épp egy mugli rendőr fölé hajolt, és számos mugli feküdt már holtan körös-körül. Egy gyerek üvöltött tőle jobbra, és Hestia próbálta elrángatni, de csak azt érte el, hogy egy átok őt is eltalálta. A nő csak megingott, de nem esett el, és válaszul rögtön leszedte a támadóját.

Újabb épület omlott össze. Átkok töltötték be a levegőt, és ezek közül túl sok sebesített meg aurort, miközben az ellenség nem fogyott. Már csak négyen voltak talpon: Kingsley, Dawlish, Hestia és Sirius. Alice Longbottom épp abben a pillanatban esett össze. Az utca továbbra is folyamatosan remegett a talpuk alatt és testek hevertek mindenfelé.

Vesztes csatát vívtak.

Bár gyűlölte bevallani, de Sirius tudta, hogy ez az igazság. Túl sok halálfaló volt és túl sok dementor, összesen négy auror és Lily ellenében – aki természetesen nem menekült a többiekkel. Amikor egy kicsit közelebb ért hozzá, megragadta a karját.

- Megőrültél? Tűnj el innen!

- Nem megyek nélküled! – kiabált vissza Lily, szikrázó tekintettel.

- Ez nem a te feladatod!

Válaszul Lily kilőtt egy átkot egy közelgő halálfalóra. Ezzel lezártnak tekintette a vitát, és erre nem is volt több idejük. Biztos volt, hogy veszíteni fognak, csak az maradt a kérdés, hogy mikor és mekkora áldozat árán. Sirius most már iszonyatosan fázott.

Halálfalók a muglik között. A gondolat szinte elviselhetetlen volt, mint ahogy az is, hogy itt hagyja az ártatlan áldozatokat. Dementorok a mugli Londonban. Rettenetes ürességet érzett, de tudta, mit kell tennie. Akik megtehették, már elmenekültek, akik nem, azoknak már nem maradt semmi esélyük. A muglik még csak nem is látták a dementorokat, és sokan pontosan a karjaikba futottak… Aztán Kingsley is a földre rogyott. Három auror, egy légiónyi halálfaló és a Sötét Nagyúr ellen.

- Visszavonulás! – kiabálta, miközben elrángatta Lilyt egy átok elől. Már csak a futás maradt. – Tűnj el innen, Lily!

Nem várt válaszra, hanem elrohant az eszméletlen Kingsley Shacklebolt felé. Soha ne hagyd hátra a bajtársaidat! Ez alapelv volt az aurorok között. A háta mögül hallott valami hangot, és remélte: ez azt jelenti, hogy Lily végre dehoppanált. Látta, hogy Hestia megragadja Oscar karját, Dawlish pedig Alice-t menekítette.

A sikoltozás lassan abbamaradt: az ártatlan járókelők vagy halottak voltak, vagy lélektelenül bolyongtak és Voldemort most a menekülő ellenségei felé fordította a figyelmét.

Mielőtt azonban bármit is tehetett volna az aurorok mind hoppanáltak. Sirius is ezt tette, de az utolsó amit látott, vörösen izzó szempár volt…

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

Peter elővarázsolt egy hordágyat Jamesnek, mert így könnyebben haladhattak, bár igaz, hogy néha sikerült nekivágnia az alkalmatosságot a falnak. A kiabálás a fejük felett, egyre hangosabb és hangosabb lett, és Peter sejtette, hogy a halálfalók keresnek valakit az épületben. Csak remélni tudta, hogy nem őket… Sajnos azonban tudta, hogy Voldemort holtan akarja látni Jamest – és ami azt illeti, őt magát is. Most aztán tényleg remek célpontok vagyunk! Elhessegette a gondolatot, és inkább arra koncentrált, hogy ne remegjen annyira a keze. Nem akarta, hogy James észrevegye. Erősnek kell lennie – nem csak a maga, hanem James és az ismeretlen boszorkány érdekében is.

- Jól csinálod, Peter! – mondta halkan James, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nemsokára kint leszünk…

- Ilyen átlátszó vagyok? – szólt hátra a válla fölött.

- Ennyi idő után? Igen.

- Jó irányba megyünk? – szólt bele a társalgásba a boszorkány. Legalább ő osztozott a félelmeiben. James túlságosan isnyugodtnak tűnt.

- Azt hiszem – válaszolt Peter. Hogy tud James folyamatosan így élni? A kezei már megint remegtek. – Már nem lehet túl messze…

Némán haladtak tovább, a lépteik baljóslatú visszhangot vertek a sötét csatornában. Ezek az alagutak régiek voltak, és koszosak. Kétségei voltak, hogy az elmúlt száz évben vajon járt-e itt valaki. Amikor megkérdezte Jamest, hogyhogy tud róluk, azt a választ kapta, hogy az auroroknak mindent tudniuk kell a minisztériumról. Sajnos ez a „minden" nem terjedt ki a tökéletes irányérzékre, így aztán csak találgathattak… Amilyen szerencsés vagyok, ez biztos a zsákutca lesz! De legalább nem volt egyedül. James jelenléte biztonságérzetet nyújtott, hiába volt a barátja szinte teljesen tehetetlen pillanatnyilag.

- Peter? – szólalt meg James megint. A hangja feszültnek tűnt, és Peter arra gondolt, ez a fájdalomtól lehet. – Szerintem meg kellene állnunk…

- Miért? Már tényleg nem lehetünk messze…

- Nem hallod?

- Mit? – kérdezte a boszorkány idegesen, miközben Peter lefékezett, és próbált valami mást is meghallani a dübörgő szívverésén kívül. Mi lehet ez a fura hang? Nem lépések voltak, de…

- Peter, a földre!

Egy borzalmas fekete árnyék bukkant elő a sötétből, és Peter az utolsó pillanatban ugrott félre. A boszorkány sikított, és Peter hallotta, hogy a pálcája után tapogatózik. James káromkodott, ahogy egy huppanással a földre zuhant… Mindezt érzékelte, de csak távolról, mert egész lényét betöltötte a hirtelen támadt fagyos hideg, és hangok visszhangoztak a fejében.

„Nincs kiút Pettigrew, hacsak nem akarsz inkább meghalni…Biztos vagyok benne, hogy a Mesterünk örömmel teljesíti ezt a kívánságod…

Jeges hideg.

„Édesapád meghalt, Peter. Sajnos nem tehettünk semmit…"

Nevetés visszhangzott a fejében. Voldemort nevetése. Emlékezett arra a pillanatra, amikor rájött, hogy túl késő, hogy nem tud kihátrálni… Amikor elárulta a barátait, ahelyett, hogy megmentette volna őket. Meg akarta védeni őket, és belebukott… de most nem! Felpattantak a szemei, és hirtelen elöntötte az agyát a felismerés. Két dementor volt a folyosón, és az egyik már szinte ráfeküdt Jamesre, aki nem tudott elhátrálni. James maga előtt tartotta a pálcáját, de a dementorok túl közel voltak.

- Expecto Patronum! – kiáltotta Peter.

De csak egy homályos ezüst foszlány jelent meg a pálcája végén, és csak azt érte el, hogy a közelebbi dementor most felé fordult. Olyan erővel tört rá a rettegés, hogy szinte minden mást elfelejtett. Mindig is gyenge volt a bonyolult varázslatokban! A patrónusa egyetlen egyszer sem öltött igazi alakot. A barátai közül, ő volt a legrosszabb mindenben…

Barátok.

A gondolat mintha tüzet gyújtott volna az agyában, és hirtelen tisztán látta maga előtt James arcát, aztán Siriust és Remust. Olyannak látta őket, amilyenek régen voltak. Ahogy nevettek, és viccelődtek, mintha az egész világ az övék lett volna. Elválaszthatatlanok voltak. Barátok. Testvérek.

- Expecto Patronum!

Váratlanul egy ezüst színű szarvas tört elő a pálcájából és a dementorokra támadt. Peternek pislognia sem volt ideje, a szörnyek olyan gyorsan elmenekültek, ő pedig döbbenten meredt a patrónusára. Alig tudta elhinni: ez volt az első igazi patrónus, amit sikerült elővarázsolnia, aminek volt alakja és jelentése! Soha nem hitte volna, hogy a patrónusa pont Ágas lesz!

Gyorsan megfordult, és a barátjára nézett. A hordágy még mindig a levegőben úszott, de James a fal mellett feküdt a földön, és dühösen morgott az orra alatt.

- Jól vagy? – kérdezte Peter, miközben letérdelt mellé.

- Igen. Remekül... Bocs, hogy nem voltam nagy segítség… én csak…

- Tudom. Van ilyen – válaszolt sokkal könnyedebben, mint ahogy valójában érezte magát, és óvatosan visszaemelte Jamest a hordágyra. Aztán a boszorkány felé fordult, aki közben szintén feltápászkodott. – Jól van?

A nő remegve bólintott:

- Köszönöm.

- Nincs mit – mosolygott kicsit esetlenül, és szórakozottan vette tudomásul, hogy a kezei változatlanul remegnek. – Csak menjünk innen, mielőtt még valami felbukkan!

- Jó ötlet… – morogta James.

A hangja elárulta, hogy dühös magára, de sajnos most nem volt idő arra, hogy a barátja lelki problémáival foglalkozzon. James utálta tehetetlennek érezni magát, de majd túljut rajta, mint mindig.

Csendben haladtak tovább, mindannyian hegyezték a fülüket, hogy bármilyen gyanús zajra reagálhassanak, de aztán a csend egyre nyugtalanítóbb lett. Tíz hosszú perc után, Peter kezdett kétségbeesni, de épp, amikor kezdte volna teljesen elveszíteni a bátorságát fényt pillantott meg az egyik kanyarban.

- Látják? – kérdezte a boszorkány, mintha ő maga nem akart volna hinni a szemének.

- Igen – vigyorgott Peter. – Én látom…

Puff. Nagy örömében, nekikormányozta a hordágyat a falnak, de James csak szórakozottan annyit mondott:

- Vigyázz a falra, Peter…

- Bocs.

Mintha összebeszéltek volna: a járóképesek felgyorsítottak, hiszen most már a biztonság felé közeledtek. Végül elértek egy keskeny fémajtóhoz. A felső részén egy kicsi és piszkos üvegablak engedett be annyi fényt, amit megláthattak messziről. Egy kis rángatás után az ajtó engedett, és kiléptek a napfényre. Meglepő módon az Abszol úton lyukadtak ki. Peter nem gondolta volna, hogy ilyen messzire jutottak.

Jamesre nézett, aki a nappali világosságban, még sápadtabbnak nézett ki, mint odabent.

- A Szent Mungóba kell vinnünk téged!

- Nem – a barátja elég határozottnak tűnt. – A Roxfortba kell mennünk. Ott biztonságos, és tudom, hogy Albus is odamegy…

- Szent Mungó! – vágott a szavába Peter. – Tudom, hogy egy csomó minden aggaszt, de most az egyszer ne játszd a hőst! Először meg kell gyógyulnod.

James felmordult, de Peter arcán látszódhatott, hogy most nem adja meg magát. Végül az auror beletörődve bólintott:

- Rendben… menjünk a kórházba…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx