Fjarsu falli

I. Fejezet

Astrid álmodott. Sűrűn álmodott mostanában, és mindig ugyanazt. Ugyanazt az elrettentő pillanatot, amikor Hablaty, azaz őrült idióta ott fekszik azon a szirten, Dagur[1] kard élét szorítja a nyakához, eszelős fénnyel izzó szemei járnak Fogatlan és Hablaty között. Körülöttük íjászok sora, ha az éjfúria bármit is tesz, a fiút azonnal megölik. Hablaty nagy levegőt vesz, olyannyira közel van hozzá a penge, hogy ennyi is megsebzi a nyakát, és elkiáltja magát, élesen de minden kétséget kizáróan elhatározva magát:
- Fogatlan, le! – A sárkány fülei neve hallatára hirtelen felállnak, aztán rémülten hátracsapja őket, pupillái összeszűkülnek, araszolva hátrál pár lépést, egészen a földre lapulva, szárnyai a testéhez szorítva. Hablaty zöld szemei csupa kétségbeesés: ha Fogatlan itt marad, engedelmeskedne a másik vikingnek, hogy az ne bántsa őt. Nem lehet, Fogatlan nem kerülhet Dagur kezére, abból katasztrófa lenne. Még ennél is nagyobb.
A sárkány kétségbeesett kiáltást hallat, felfelé nyújtva nyakát, torka legmélyéről jövő bánattal, és Hibbant-szerte a sárkányok szárnyra kapnak, rajban röpülnek messzire. Fogatlan vet még egy utolsó pillantást szeretett gazdájára, még összébb húzza magát a földön, hirtelen löki el magát tőle, szárnyait alig kinyitva vetődik le a szikláról, a vörösszín farokpótlás redői szétnyílnak egy pillanatra, majd összecsukódva eltűnnek a szirtről.
Dagur felüvölt, dühében torkánál fogva kapja fel a földről Hablatyot, ő köhög, erőtlenül vonaglik a szorításban, de szabadulni egészen addig nem tud, míg a másik hozzá nem vágja a fegyveresekhez, akkor a földre esik, s csak nagyon lassan kel fel. Dagur odarohan a szirthez, átkozódva bámul lefelé, üvöltve ad parancsot, hogy azonnal kerítsék elő az éjfúriát, élve vagy holtan, de hozzák ide!
Hablatyhoz fordul, aki vért töröl le a szája sarkából a kézfejével, és felnéz. Zöld szemei szikrát vetnek, és mozdulatlanul áll, megvárja míg Dagur odamegy hozzá és kardjának lapjával vágja oldalba, hogy elesik, s még meg is tudna maradni talpon, de megbotlik, s hasra vágódik. Némán tűri, hogy a másik felkapja, megrázza, mint a macskakölyköt, s az arcába üvölt: – Hívd vissza!
Hablaty elmosolyodik, győzedelmes, vad mosollyal.
- Az én kedvemért önként nyakát szegte odalent, minden keresés hiábavaló – nélkülem nem tud repülni. Veled viszont egy tűzhányó katlanáig meg sem állt volna. Ezért nem lesz belőled soha sárkányszelídítő. A sárkányok nem tisztelik az olyan embereket, mint te.
Dagur szinte toporzékol dühében, suhint egyet a karddal, s ezúttal úgy sikerül eldobnia a túl könnyű Hablatyot, hogy az beveri a fejét egy sziklába, feje a mellkasára bukik. Nem ez a legijesztőbb, Astrid rémülten felsikolt, mikor meglátja a vért átütni a fiú zöld ingén.

Ijedten felült, zihált és folyt róla a víz. Kerek szemekkel nézett körül a sötétben, s lassan visszadőlt a helyére. Hosszan fújta ki a levegőt, s összerezzent, mikor egy meleg kéz ért az övéhez – Halvér mellette bátorítón megszorította. Felriadhatott rá, amúgy sem alszanak jól. Álmosan rápislogott a fiúra, annak szemei ijedten fénylettek, és Astrid megpróbált elmosolyodni, de csak fáradt fintorra futotta. Fordult egyet, keze kicsusszant a fogásból, és feje alá tette karjait, hogy megpróbáljon aludni egy kicsit, míg keltik őket. Suttogva ajánlotta ezt Halvérnek is, aki engedelmesen bólintott, majd lehunyta szemeit. Astrid magzatpózba gömbölyödött és nem foglalkozott azzal, hogy a haja rendezetlenül az arcába lóg. Máskor biztosan zavarta volna, hogy nem lát, de most nem is akart látni.
Hablatyra gondolt, arra, hogy a szirten történtek után nem látták. Arra, hogyan érezheti magát, miután a halálba küldte Fogatlant, s elbeszélgetett volna vele róla, vajon jó döntés volt-e ez. Már, ha még életben van. De ez biztos, hiszen nem egyszer hallotta beszélni az őröket róla. Sem Hibbanton, sem a Számkivetett-szigeten nem láttak sárkányt azóta, hogy Fogatlan elüvöltötte magát, kivéve azokat a példányokat, akiket a történtekkor fogva tartottak – nos, ők is hamarosan távoztak, erről Astrid gondoskodott, ráadásul az egyik szörnyennagy rémséggel együtt szöktek az ikrek és Takonypóc is, remélte, hogy ők jól vannak.
Annak a végső összecsapásnak már legalább tizenhárom hónapja.

~F*F~

Dagur a Tébolyult, az Ádáz Harcos törzs vezetője megtámadta Hibbant-szigetet, hirtelen, s bár előre látták a közeledtét, hiába készültek fel, csúfos vereséget szenvedtek. Pléhpofa az első sorban esett el, Bélhangost az ifjú viking vezér koncolta fel, mikor bosszút próbált állni, ezek után Takonypóc apja próbálta átvenni az irányítást, de értelmetlen próbálkozás volt, a hibbantiak hiába harcoltak évszázadokon keresztül sárkányokkal, nem tudták sokáig visszaverni a túlerőt. A sárkánylovasok ugyan a flottájuk nagy részét megsemmisítették, és főleg a nőket és gyermekeket kimenekítették, majd útnak indították egy másik szigetre, elkerülve a csatát, de nem sokat tehettek. Kigondolt, jól kigondolt terv volt, s mindennek fődíja nem csak a sziget és lakossága, hanem maga a sárkányok egyik legkülönlegesebbike, Fogatlan, az éjfúria volt.
Ő és Hablaty tartották magukat a legtovább, de Dagur túl eszes ellenfélnek bizonyult, foglyul ejtette Astridot és Viharbogarat, és Hablaty kénytelen volt feladni magát. A siklósárkányt kiszabadította, és szorult helyzetében sem adta át Fogatlant. Kiadta neki az egyetlen parancsot, ami valóban parancs volt az életében, és nem kérés vagy összehangolt csapatmunka eredménye. Az éjfúria a levetette magát a szirtről, s mivel repülni nem tudott, minden bizonnyal összezúzódott a sziklákon, vagy a tengerbe veszett, mert nem találták meg.
Hablaty további sorsa ismeretlen, a túlélő, harcos Hibbant-szigetieket foglyul ejtették, és sokáig tanakodtak, mi legyen a sorsuk, végül őröket hagytak a régi számkivetett vikingek közül az őrzésükre a szigetükön, azzal a jól beléjük vésett paranccsal, hogyha bármelyikük megszökik, három fogollyal lesz kevesebb – kettőt megölnek a szökésért. (Három fogoly és hat sárkány szökött meg a szigetről, de akkor ez a parancs még nem élt.) Ez tartotta őket vissza minden kísérlettől. Mindenkit pontosan számon tartottak, s egyetlen kimenőjük volt, amikor lemehettek a tengerhez és a partközeli medencékhez halat fogni maguknak.
A Hibbantról elmenekülőket nem háborgatták, semmi hír nem érkezett felőlük, s Dagur úgy volt vele, hogy a nők egyedül a gyerekekkel úgyis éhen halnak valahol, nem fordított rájuk különösebb gondot. A foglyokkal az volt a terve, hogy eladja őket a szárazföldön élőknek rabszolgának, s meggazdagszik, a Belső-óceán egyeduralkodója lesz, ha már mindkét valamire való ellenfele – Alvin az Alattomos és Termetes Pléhpofa meghaltak. A hajói az ajánlattal már úton voltak egy ideje, csak idő kérdése, és nyélbe ütheti az üzletet és végre megszabadulhat a hibbanti csőcseléktől akik annyi borsot törtek az orra alá.

~F*F~

Hiába a szokatlanul enyhe idő, csak bajt okoz a tengeren: Kalmár Johan[2] hajója aprócska csónakként hánykolódott a hullámok között, s már ezerszer elátkozta saját magát, amiért útra kelt egyáltalán, s elhagyta a Semmi Reménységet, mikor ott nyugodtan visszafordulhatott volna. Mégiscsak muszáj volt behajóznia a Belső-óceánra, ahol most Dagur a Tébolyult az úr, ezt már közölték vele a sárkányos vitorla alatt érkezők is. Johan elhúzta a száját, mikor meglátta őket, de elővette legnyájasabb modorát, ami bizony jól jön, ha az ember vikingek között is kereskedik, s két darab aranyért átengedték – csekély ár a teljes vagyonáért és biztonságáért cserébe. Azonban innentől kezdve nagyon figyelmesen hajózott északnak, nappal folyamatosan szemmel tartotta a láthatárt – hálásan gondolt Hablaty úrfira, akitől a messzelátókat kapta, hálásan, s egyben aggódva.
A kis sárkánnyal, aki az üzenetet hozta – hát persze, hogyan is máshogyan üzenne valaki neki a Hibbant-szigetről, mint sárkánylábhoz kötött üzenettel – és aki az Üzenőszél[3] névre hallgatott az írás szerint, már egészen jól összebarátkozott. A kis lény halászott a tengerben, meggyújtotta a lámpását ha kellett, és jó társaságnak bizonyult. Az üzenet szintén Hablatytól származott, még elég régen kapta, figyelmeztetés állt rajta, hogy Dagur megtámadta Hibbantot, s emiatt veszélyes lenne abban az évben arra hajóznia. Két kérés szerepelt még a papíron: az egyik, hogy vigyázzon Üzenőszélre, és a másik... a másikat most igyekszik teljesíteni.
Nagyon remélte, hogy nem veszik oda a viharban. Igaz ugyan, hogy nem egyszer, nem kétszer volt már szerencséje hozzájuk, ám itt északon mindig szeszélyes az időjárás. Mindene elázott, mire reggelre elvonult a vihar, s már abban sem volt biztos, hogy merre halad – szerencsére a sárkány mindig tudta az északi irányt, így hamar arra kormányozta a hajóját és ledőlt aludni, addig nagyjából a fedélzete is felszáradt, és csendesen siklott tovább az elnyugodott tengeren északnak, a Számkivetettek szigete felé.
Tudta, hogy óvatosnak kell lennie velük, hisz egyszer már rászedte őket, az ilyen népség nem felejt, legalábbis nem könnyen. Könnyen meghurcolhatják, meglincselhetik, ha nem vigyáz a szájára eléggé. És akkor oda csodás kalmár élet, végeláthatatlan gyönyörű tenger, kék ég, hófehér vitorla, lágy tengeri szél.
- Ó, Hablaty úrfi, micsoda bajt hoztál a fejemre... – motyogta maga elé, mikor bekanyarodott a Számkivetett-sziget egyetlen kikötésre alkalmas öblébe. – Üzenőszél! Bújj el, és ne gyere elő, míg nem szólok! – mondta a sárkánynak, aki csettegett párat, majd leröppent a fedélközbe. Odalépett és bezárta az ajtót, hogy a sárkány még véletlenül se mutathassa meg magát, aztán finom ütődéssel megállt a stégnél, és nyájas mosollyal a vikingek elé ugrott. – A Számkivetett-sziget! Bármerre járjak is, a legkülönlegesebb hely, ahová csak eljuthatok! – duruzsolta megnyerően. Az ostoba bagázs büszkén elmosolyodott, aztán valaki rájuk dörrent, mire megint magukra öltötték a marcona viking-ábrázatot. Barbár volt, úgy tűnik az új vezetőhöz való hűség miatt őt tették meg a sziget helytartójává. Szerencsére pont olyan ostoba, mint a többi, Johan szerint a lábujjait sem tudná megszámolni egyedül, viszont a félelemből fakadó hűsége még gondot okozhat.
- Kalmár Johan! – dörrent rá minden fontossága tudatában. – Kaptál engedélyt, hogy behajózhass ide?
- Ó, hát persze – bólintott kedves, elnéző mosollyal. – Itt is van – húzott elő egy pergament, melyen a sárkányábrázolat volt, ami alatt Dagur hajózott rendszerint. – A Semmi Reménységnél kaptam – tette hozzá. – Alighanem soká tartana, mire az embereid eljutnának, és még tovább, mire igazamat elismerve visszatérnének ide, úgyhogy kérlek, tekintsünk is el ettől az apróságtól. Mivel szolgálhatok neked és legvikingebb harcosaidnak? – A negédes bók minden korban bejövős, a hiúságra kell csak hatni, s bármit elhisznek neki.
Barbár is megnyugodni látszott, megkezdődött az árucsere, s egészen alkonyatig tartott. Lassan végére ért a fegyvercserének, s néhány bőr meg szövet is elkelt, mikor valami megbillentette a hajó elejét. Nagyon finoman csak, de az öbölben nyugodt volt a víz, tapasztalt hajós ennyit is észrevesz. Gyanakodva nézett a fedélközbe vezető ajtóra, de mosolyogva kínálta az utolsó harcosnak a portékáját. Minél hamarabb ki akart innen hajózni, visszafelé, semmi kedve nem volt több időt tölteni a környéken, mint muszáj.
- Jó szerencsét – integetett az utolsó távozó után, majd felkapott egy kevésbé nehéz kardot, s kinyitotta az ajtót. Gyanús volt, hogy Üzenőszél nem kezdett még hangos csattogásba, s a gyér fényben is tisztán látszottak a sötét víznyomok bentebb a hajó deszkáin. A kardot maga elé nyújtva lépett óvatosan előre, s mikor megállt szemben a sarokba húzódott, köpenye miatt szinte csak egy sötét foltnak látszódó, tengervízszagú idegennel, valamiért leeresztette a fegyvert. Hiába volt vizes és büdös, a sárkány az ölében ült, s halkan dorombolt, ahogy az egyik csontos kéz kedveskedve cirógatta.
Az alak megmozdult, felnézett, csuklyája miatt csak a zöld szemei látszottak, melyek a gyér fényben izzottak, mint a mácskáké és szikrákat szórtak.
- Ha-hablaty úrfi?! – kiáltott fel meglepetten.
- Shh – emelte ajkaihoz az ujját, és halovány mosoly kúszott a szája sarkába. Aztán a mozdulat tovább folytatódott, feljebb emelte a kezét és lehúzta fejéről a csurom víz csuklyát. A haja kusza volt, majdnem fekete a víztől, és hosszú, szemei alatt sötét karikák, arcáról eltűntek a gyerekkori, finom, telt vonások. – Örülök, hogy látlak, Kalmár Johan – szólalt meg halkan, rekedten. – Tudom, hogy nincs mit adnom cserébe, de... nem tennéd meg, hogy elviszel Hibbantig? Később majd meghálálom... ígérem. – A kalmár bámult rá, a fiú visszanézett, végül a férfi sóhajtott.
- Napszállta után visszakanyarodunk északnak – ígérte csendesen, és kisietett a fedélzetre, hogy vitorlát bontson.
Gyanakodva nézett hátra, s folyton mozgást látott a szigeti őrhelyeknél, míg le nem bukott a nap, nem merte felhívni a fiút a fedélzetre. Nem tudott volna mit tenni, ha meglátják és utánuk erednek. Éles kanyart írt le szürkületkor, keletnek hajózott úgy egy órát, majd északnak fordult, és egyelőre nem gyújtott lámpát. A hold és a csillagok elég fényt adtak, hogy minden rendben legyen.
Lement, és felrázta a víz hidegétől reszketve alvó Hablatyot. Az egy pillanatra megfeszült, összerándult, aztán ahogy a sötétben felismerte hol van, ellazult.
- Adok száraz ruhákat – szólalt meg. Hablaty hálásan elmosolyodott. – Üzenőszél, kérlek – szólt oda a sárkánynak, aki apró lángot fújt egy lámpásba. – Köszönöm. Most menj, és fogj pár halat a gazdádnak, szüksége van rá. – A sárkány szárnya kapott, és kirepült a kabinból. – Hogyan sikerült megszöknöd tőlük? – kérdezett rá kíváncsian.
- Már úgy két hete megszöktem... nem tudom pontosan, mert pár napot átaludtam – a hangja még mindig rekedt volt, s a hidegtől néha összekoccantak a fogai. Johan kerített egy száraz inget és egy nadrágot, odaadta őket neki. Hablaty nehézkesen tápászkodott fel és inogva állt meg, most tűnt csak fel, hogy a lábpótlása hiányzik. – Téged vártalak, de elszámoltam magam.
- Én pedig érted jöttem – bólintott a levélre gondolva. A fiú hálásan elmosolyodott, ettől egy pillanatra olybá tűnt, mintha megint az a kissé szeleburdi gyerek lenne, akit ismert, aztán az árnyék visszahullott az arcára.
- Nem volt nehéz megszökni. Egy ideje, mióta Dagur nem volt itt, nem nagyon figyeltek rám. Néha hoztak enni, ilyesmi. Mikor Dagur rájött, hogy nincsenek sárkányok, tudta, hogy nem érdemes velem foglalkoznia. Azt beszélik, a Pokolszirtkapura megint leszállt a köd, nem mernek odahajózni. – Köhögött egy kicsit, ledobálta magáról a csuromvíz ruhákat, és felhúzta az inget. A kalmár csak egy pillantást vetett rá, a bordái kilátszottak, és a bal felől hosszú, vörös heg húzódott a mellkasától a jobb bordái aljáig. A ruhadarab leért neki combközépig, de nem foglalkozott vele különösebben. Johan odanyújtott neki egy kupa vizet, mire a fiú hálásan köszönömöt lehelt, és gyorsan felhajtotta. – Szóval ők már azt hiszik, hogy nem is élek. Tűvé tették értem a szigetet meg a tengert, de nem voltak alaposak, egy sziklahasadékban húztam meg magam, és amikor hallottam, hogy jössz, kijöttem a partra. A lábam nélkül tudok úszni, úgyhogy amíg te a többiekkel foglalkoztál, bemásztam az ablakon. Ha a szemük előtt csinálod, nem veszik észre. – Nekivetette a hátát a hajó deszkáinak, hogy meg tudjon állni, és meglepő ügyességgel vette fel a nadrágot is. Kicsit dörzsölgette a karjait, hogy a bőre átmelegedjen, és a gyomra hangosat kordult.
- Neked aztán nagy szerencséd van, Hablaty úrfi – jegyezte meg csodálkozva.
- A szerencse engem messze elhagy, de nem is baj – hangzott a fáradt válasz. Johan nem kérdezett mást, csak felvitte a levetett ruhákat, és a korlátra akasztotta őket száradni. Hablaty utána botladozott, meglepően ügyesen oldotta meg a járást, a tenyereire támaszkodva, vagy az útjába eső masszív tárgyakba kapaszkodva. Kint megint leült, összehúzta magát, és felbámult a csillagokra.
Üzenőszél hamarosan visszatért, jókora tőkehallal a fogai közt, amire aztán tüzet fújt, és készséggel odaadta Hablatynak.
- Woah, ügyes vagy – dicsérte simogatással a kis sárkányt, aki örömmel bújt a kezéhez.
- Tőlem tanulta el – szólalt meg Johan. – A nyers halat nem állhatom, a sárkány viszont meg tudja sütni valamennyire. – Utasa nem válaszolt, szinte habzsolta az elé került ételt, muszáj volt rászólnia: – Ha túl gyorsan eszel, még a végén rosszul leszel. - Az egyik ládából gyümölcsöt tett a fiú elé, és még egy kupa vizet. Kerített neki egy takarót is, ráborította, s csak aztán kérdezte meg: – Mit akarsz Hibbanton? Nem hallottam ugyan róla semmit, de ha megbocsátasz, nem festhet túl jól, miután háború dúlta fel.
- Remélem, hogy nem hordtak szét mindent a faluból – mondta halkan, kényelmesen elhelyezkedve. Mielőtt Johan bármit mondhatott volna, elaludt, s nem is ébredt fel másnap délelőttig. Üzenőszél a takaró egyik lelógó sarkán helyezkedett el mellette.
Ébredés után gyümölcsöt adott neki, mert sejtette, hogy a fogvatartók nem gondoltak olyasmire, mint, hogy a koplalástól és az egyhangú fogoly-koszttól beteg lehet, aztán a kezébe nyomott egy tükröt, mire Hablaty szarkasztikusan megjegyezte, hogy ennél szebben csak akkor festhetne, ha egy gronkelcsorda menne át rajta. Egy pengével levágta a haját, s egyik oldalt hagyott csak meg egy egészen vékony, rövid tincset, amit befont hátul, így egy fokkal rendezettebb külsőt mutatott.

Ahogy lassan kibontakozott előttük a Nyomor Orma, s rajta Hibbant nyugati kikötője, Hablaty egy hordón ülve nézte a lemenő nap fényében a szülőfaluját, majd hirtelen hátrafordult, és megkérdezte tőle:
- Mondd csak, Kalmár Johan... nem ismersz véletlenül olyan kereskedőket, akik nem olyasmivel kereskednek, mint te...?
- Mire gondolsz? – érdeklődte rossz érzéssel, ahogy állított egy kicsit a kormányon.
- Olyanokra, akik... emberekkel kereskednek – suttogta egészen elmélázva.
- Mi jár a fejedben, Hablaty úrfi?
- Csak az, hogy az ilyeneknek mennyire állna szándékában északra hajózni egy legyőzött vikingtörzs tagjaiért...
Johan megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt.
- Nem akarlak elszomorítani, de... nagyon is szándékukban állhat – mondta halkan. Ekkor hajóztak be a stég mellé, és Hablaty már-már könnyedén a deszkákra ugrott.
- Igazán köszönöm, hogy segítettél rajtam, nem fogom elfelejteni, hogy tartozom neked, és remélem, hogy mire legközelebb Hibbanton jársz, bőségesen megvendégelhetlek, ahogyan azt illik. – Felkapta a köpenyét a korlátról. – Ha gondolod, itt maradhatsz éjszakára – tette hozzá.
- Nem... jobb lesz, ha visszaindulok.
- Rendben. Még egyszer köszönök mindent – mondta, és felemelte a karját. Üzenőszél engedelmesen röppent oda hozzá. – Szükségem lesz rá, de ha szeretne, legközelebb veled tarthat.
- Hagyd csak, délebben, ahol nincsenek sárkányok, rejtegetnem kellett szegényt. De azért köszönöm.
- Hát, itt sincsenek már sárkányok – mondta halovány-szomorkás mosollyal.
- Viszontlátásra, Hablaty úrfi.
- Jó szelet, Kalmár Johan – biccentett, és maga köré kanyarítva a köpenyét, a stégen tartócölöptől tartócölöpig ugrálva indult el felfelé, a kis sárkány felette repült.
- Sok szerencsét – suttogta a fiú után, aztán megfordította a hajót az üres kikötőben és nem nézett vissza.

~F*F~

Hablaty tudta, hogy borzalmas lesz visszatérni. Tudta, de nem érdekelte. Sehol máshol nem tudja véghezvinni a tervét, csak ha itt indul el. Itt, ahol az egész elkezdődött. S hogy hol lesz vége, az még kérdés.
Halotti csend honolt a falun, és Hablaty egy kicsit meglepődött, hogy sehol nem találja az áldozatokat. A vért elmosta az esőt, a harcosok azonban eltűntek. Talán Dagur is tiszteli annyira a hagyományokat, hogy tisztességgel végső útjukra bocsátotta a hősi halottakat. Ez a gondolat valahol megnyugtató volt, valahol igazán, mélyen, nagyon zsibbasztó. Van esély, hogy ők már a Valhallában vannak, és nevetnek az ő nyomorán.
Felbaktatott egészen a házukig, a falu közepén már befejezte a nézelődést, arra koncentrált, hogy mit talál majd odafent. Felbicegett, a lépcsőn a kezeit használta, és a dombról, amin a házuk állt, körülnézett. Látta távolodni a kalmár hajóját, de nem ötlött fel benne a gondolat, hogy visszatartsa. Már mindegy, és odalent sem akarta. Már megszokta, hogy maga van a gondolataival, már megszokta, hogy egyedül boldoguljon, amennyire csak lehet.
- Rendben – motyogta. – Gyerünk befelé! – Felegyenesedett, belökte az ajtót. Minden érintetlen. Senki nem dúlta fel a házat, csak az eső folyt be a nyitott ablakon, és áztatta el az emelet deszkáit, csurgott le itt-ott, de amúgy minden rendben. Sietősen a kis szobába lépett, ahol a régi íróasztala állt, és ami alatt volt egy javítani való pótlás a lábához. Annyira nem rossz, csak a rugózása bajos kicsit, de ahhoz mindenképpen megfelel, hogy felmászhasson vele a sziget túloldalán lévő, magasabb hegyre. Nem szabad, hogy meglássák, bár azt pontosan tudta, hogy a falu kovácsműhelyében izzó parazsat éjszaka sem látni egyik szigetről sem, azonban ha valakit véletlenül erre vet az útja, könnyen lebukhat. Ráadásul a füstöt is messze elviszi a szél. Ahhoz azonban, hogy összetákoljon egy teljes kovácsműhelyet, segítségre van szüksége. Segítségre, és szavakban néma társra, Üzenőszél pedig egyelőre remek volt erre a szerepre.
Erősen felkötözte a lábat, kipróbálta, egy kicsit bicegett, régen nem használta, de pár mérföld alatt majd beletanul, nincs semmi baj. Vitt magával egy kést és egy takarót a köpenyén kívül, és az üres birkalegelőn át elhagyta a falut.
Egész éjjel menetelt. Egy botra támaszkodva lépdelt előre, Üzenőszél mellette kocogott át az erdőn, néha felröppent, de ha szólította, mindig visszatért hozzá. Nappal megálltak, s egy sziklahasadékban aludtak, bár innen már senki fia nem láthatta volna meg őket a partokról vagy a tengerről. Hablatyban mégis az erősödött, hogy az éjszakai élet alkalmasabb lesz számára az elkövetkező időkben, így minél hamarabb át akart szokni rá. Három nap volt, mire felért a hegyre, s a harmadik napon felállt a hegyoromra, megköszörülte a torkát. A szél a sárkányok szigete felé, a Pokolszirtkapuhoz fújt. Tölcsért formált a tenyeréből, és torkaszakadtából kiáltott, hangját visszaverték a hegyek, messzire vitte a víz, és a kis rettenetes rém vele kiáltotta hívószavát[4].
Leültek, és vártak.
Néha megismételték a hívást, s mint a sárkányok éjszaka aktívabbak, Üzenőszél elment, hogy szerezzen magának valami harapnivalót, visszatértében hozott magával egy megtermett lazacot. Tüzet lehelt rá, és büszkén figyelte, ahogy a gazdája falatozik.
Már későre járt, a hold magasra ért az égen, és a mozdulatlanságban kezdett fázni, mikor hallott valamit. Először azt hitte, hogy csak képzelődik. Aztán a hang megismétlődött, és a rettenetes rém felugrott, kurrogó hangot hallatott, kiabált, és a hang, ezúttal sokkal közelebbről, megismétlődött. Hablaty felállt, a takaró és a köpenye ott maradt a sziklán, és a érezte a szelet, majd egy test hangtalanul a szirtre érkezett. Szárnyait összecsukta, előbb csak a sárga szemeket látta tisztán, majd az egész testét, pikkelyei surrogtak ahogy mozdult és nem verték vissza a fényt, láthatatlan volt a sötétben.
A sárkány előreugrott, leterítette, karmai a nyaka mellett koppantak a sziklán, és az éjfúria felüvöltött, minden dühét, fájdalmát, korábbi félelmét beleadva, csak úgy visszhangzott tőle a táj.
- Sajnálom – suttogta válaszul. – Sajnálom. Nem volt... választásunk. Nem volt...
Felzokogott, Fogatlan odahajtotta hozzá a fejét, és ő átölelte. Eddig nem fájt ennyire, eddig csak arra gondolt, hogy ha végre a barátja újra vele lesz, továbbléphet, de nem. Sokkal nehezebb annál, mint várta. Az érzelmek gúzsba kötik, és nem hagyják lélegzethez jutni, míg csak úgy nem érzi, megfullad. Akkor kap egy pillanatnyi szünetet, hogy utána megint fuldokolni kezdjen, rémülten kapadozva valami után, amit soha nem érhet már el.

Nem emlékezett rá, hogyan került ágyba, csak az volt biztos, hogy amikor magához tért, ott feküdt az ágyában, a megszokott kép fogadta: a tetőgerendák képe. Egy hosszú pillanatra azt hitte, hogy minden visszazökkent a régi kerékvágásba, de nem. A fény túl élesen sütött, ilyenkor már felébresztették volna, és körülötte minden néma volt, túlontúl csendes.
Felült, Fogatlan megmozdította a fülét, Üzenőszél meg sem rezzent. Halványan rámosolygott a sárkányra, legalább ő úgy nézett ki, mint akinek mindene megvolt az utóbbi évben, a farka is a helyén, bár kicsit kopottabb, de jó állapotban van. Bámulta a durva takarót, a kezeit. Próbált gondolkodni, hideg fejjel.
Visszadőlt az ágyra, a mestergerenda görcseit nézte merőn.
- Mindig magammal foglalkoztam – jelentette ki halkan. – Volt egy tervem, egy nagyon jó tervem, de arra szolgált, hogy magam védjem vele, és tessék. Itt vagyok, míg a többiek fogságban vagy ki tudja hol, Dagur el akarja őket adni emberkereskedőknek, és én csak... csak magamat sajnálom. – Sokáig hallgatott. Megint felült, és a két sárkányra nézett. – Sárkányszelídítő vagyok. Én vagyok Hibbant-sziget örököse. Én vagyok a törzsfőnök, nekem kell megmentenem őket! – Kiugrott az ágyból. – Fogatlan, Üzenőszél, talpra! Egy csomó dolgunk van! – A sárkányok álmosan ránéztek, de követték, amikor sietősen lement a lépcsőn. Fogatlan utánadugta a fejét az íróasztalhoz, és kérésére meggyújtotta az ott lévő gyertyát.
Hablaty sóhajtott. Annyira régen nem rajzolt már. Egy aprócska pergamendarabra egy darab szénnel fekete éjfúria-alakot rajzolt, a farkán lévő páros redő egyik felét azonban lehagyta. Ráhunyorított a rajzra, majd összetekerte, és egy darab bőrrel összekötötte.
- Üzenőszél, figyelj. – A rettenetes rém odaugrott az asztalra, érdeklődve meresztette rá okos szemeit. – Nagyon ügyes sárkány vagy, igaz? Kérlek, vidd ezt el Astridnak, a Számkivetett-szigeten van. Csak Astridnak adhatod oda, és nagyon fontos, hogy csak akkor gyere vissza, ha Astrid hajóra szállt. Rendben? – A sárkány bólintott, és engedte, hogy a lábára kösse a pergament. – Ügyesen! – szólt utána, és az ajtóban állva figyelte, ahogyan elrepül. – Gyerünk, pajti – fordult Fogatlan felé, aki meglökte az orrával. – Rengeteg dolgunk van!
Lesietett a lépcsőn, egyenesen a kovácsműhely felé. Út közben elgondolkodott, miből fog bármit is készíteni, úgyhogy kénytelen-kelletlen benyitott a házakba, és elemelte az ott maradt bármiféle fegyvereket, egészen addig szorgosan gyűjtögette őket, míg meg nem akadt a pillantása valamin.
- Gronkelacél![5] – kiáltott fel. – Fogatlan! Gyere csak ide! – a sárkány utána kocogott. – A szaga alapján tudnál nekem keresni még ilyet? – mutatta neki a szekercét, mely fényes volt, már-már ezüst színű. Fogatlan szemei megvillantak a kihívás felett érzett örömében, és már el is suhant valamerre.
Meglepetésére a sárkány egy óra alatt összehordott neki egy kisebb rakásra valót a különleges fémből. Úgy tűnik, Dagur katonái nem vették észre, miféle értékes darabokat hagynak veszendőbe. Igaz, kissé rozsdásak voltak, de ez legyen a legtöbb bajuk. Végül Fogatlan egy igazán nagy meglepetéssel szolgált neki: előhozta valahonnan a pajzsát[6].
- Ezt meg hol találtad? Nem is mertem remélni, hogy megvan még! Köszönöm! Akkor most megnézem, mi van a farkaddal, és kapsz majd egy másikat, rendben? – Fogatlan megrázta kissé magát, és jelezte, hogy egyetért, majd úgy állt oda mellé, hogy Hablaty rögtön rájött, mit akar. – Nincs nyergem – mondta halkan. – És nincs időnk szórakozni... – Fogatlan mordult egyet nemtetszése jeléül. – Jól van, jól van. A kedvedért.
A sárkány nőtt valamennyit, a fején lévő tüskék élesebbek lettek, és még sötétebb volt, mint mikor utoljára látta. Az éjszakában szinte láthatatlan volt, semmi esély, hogy bárki szakavatott vagy szakavatatlan meglássa a sziget felett röpködni. Kitárta szárnyait, és elrugaszkodott a földről.

~KWR~

[1]Dagur a Tébolyult az Ádáz Harcos törzs főnöke, lényegében még ő is suhanc korban van, de elég megszállottan vadászik sárkányokra, és mióta egyszer látta Fogatlant, rá is. Hatalmas hajóhada van, de a sorozatban (eddig) nem támadott Hibbantra, mert a két törzs – most, hogy ő a főnök – ingatag békében él egymással. A Riders of Berk 15. részében találkozunk vele először.
[2]Kalmár Johan egy dörzsölt kereskedő, aki a szigeteket járja, elejtett szavaiból tudjuk, hogy valószínűleg jócskán délen is szokott hajózni, a vikingek cserekereskedelmet folytatnak vele. Jó viszonyt ápol a Hibbantiakkal, egyszer segít is nekik meglepni a Számkivetetteket, de én azért nem bízom benne túlzottan. XD A Riders of Berk kilencedik részében bukkan fel.
[3]Üzenőszél [fordítás by: Tinuviel, az eredetiben Airmail], egy rettenetes rém, akit Hablaty betanított arra, hogy üzeneteket küldhessen a lábához kötve. A Defenders of Berk-sorozatban szerepel.
[4] Az első széria végén a srácok megtanulták utánozni a sárkányok hívóhangját, ami azért hasznos, mert így akkor is tudnak kommunikálni, ha elszakadnak egymástól.
[5] A gronkelek szeretnek köveket enni, és Halvér sárkánya egyszer bezabált mindenféléből, amik a gyomrában folyékony acéllá lettek, ezekből Bélhangos mindenféle fegyvereket készített.
[6] Hablaty készített magának belőle egy pajzsot. Nem akarom lelőni a poént, de multifunkciós cucc~